A túlfogyasztás és a környezeti erőforrás-gazdálkodás

Modern világunk egyik legnagyobb problémája a túlfogyasztás és a környezeti erőforrásokkal való gazdálkodás fenntarthatatlansága. Minden évben egyre korábban érkezik el az a nap, amikorra a Föld éves teljes erőforrás-készletét felhasználjuk, és ezt követően minden nappal “túlfogyasztunk”.

Ahhoz, hogy a problémát elemezni tudjuk, először tisztáznunk kell: mit nevezünk túlfogyasztásnak? Túlfogyasztás alatt azt értjük, hogy minden évben elérkezik egy nap, amikorra a Földön élő teljes népesség a Föld erőforrásait, energiakészleteit teljes egészében felhasználja arra az évre (= túlfogyasztás napja), így minden ezt követő nappal úgymond túlfogyasztjuk a Föld erőforrásait, vagyis kihasználjuk a Föld által nyújtott lehetőségeket. Tehát túlfogyasztásról akkor (és attól a naptól kezdődően) beszélhetünk, amikor az emberiség teljes erőforrásigénye elérte és onnantól meghaladja a rendelkezése álló földi erőforrás-készleteket, vagyis azon termékenység, energiaforrás és biomassza mennyiséget, amit a Bolygó évente megújítani képes. Ezt a megújítható mennyiséget nevezi a szakirodalom biokapacitásnak. Sajnos a túlfogyasztás napja minden évben egyre korábban van, ami azt jelenti, hogy a dinamikusan növekvő globális népesség egyre nagyobb mértékben aknázza ki a Bolygó készleteit. Ennek a kiaknázási mértéknek a számszerűsítésére találták ki az ún. ökológiai lábnyom fogalmát, de erről még a későbbiekben szó lesz.

1969 kiemelt év volt az emberiség több évezredes történetében. 1969-ben szállt Holdra az Apollo 11 legénysége, ezzel új utakat nyitva a világűr megismeréséhez illetve a tudományos ismereteink bővítéséhez. 1969 azonban más, kevésbé örvendetes eseményt is tartogatott. Ez volt az az év, amikor a Föld népessége úgy tudott egy teljes naptári évet leélni, hogy nem történt túlfogyasztás, vagyis 1969-ben volt olyan utoljára, hogy a Föld által kínált erőforrások teljes egészében elegendőnek bizonyultak az emberiség szükségleteinek maradéktalan kielégítésére. 1969 óta az emberiség ökológiai lábnyoma folyamatosan növekszik, és úgy tűnik, hogy a folyamat (egyelőre) megállíthatatlan.

A Föld megújítható erőforrás-készlete

A korábban említett biokapacitás reprezentatívan fejezi ki azt a megújuló, és a Föld által minden évben megújított erőforrás mennyiséget, mellyel az egyes naptári években gazdálkodni tudunk. Más kontextusban vizsgálva, a biokapacitás egyúttal a Földön található biológiai aktív (tehát rendszeresen hasznosítható) szárazföldi és tengeri területeket is jelenti. Ezek a területegységek az emberi, ipari tevékenységekre megfelelően hasznosíthatók, a termelésbe bevonhatók. Tehát a biokapacitás az valójában egy mérőszám, melynek alapja az előbb említett területmennyiség. A Föld területeinek termékenysége, hasznosíthatósága különböző, hiszen nem mindegy, hogy egy félsivatagos vagy akár teljesen sivatagi területről beszélünk, vagy mondjuk a Kárpát-medencében vizsgáljuk a kérdést. Belátható, hogy a biokapacitás kalkulációja során ezt a területi egyenlőtlenséget mindenképpen figyelembe kell venni, ha reális és objektív eredményt akarunk kapni. A Föld teljes erőforrásmennyisége tehát a hasznosítható területek nagyságával, mennyiségével összhangban álló szám, aminek tökéletes kiegészítője az ún. ökológiai lábnyom. Ezt a fogalmat is egyre többfelé hallani, olvasni, összehasonlításokat és elemzéseket lehet találni az egyes országok ökológiai lábnyomának összehasonlításából, ugyanakkor csak kevés helyen van összefoglaló magyarázat arra vonatkozóan, hogy miért olyan kiemelt jelentőségű ez a mutatószám. Az ökológiai lábnyom nem más, mint egy olyan számszerű érték, mely megadja, hogy egy ország, vagy kisebb léptékben egy közösség és végül az egyén az egy éves életciklusa során mekkora területnek megfelelő erőforrásmennyiséget használt fel. Vagyis az ökológiai lábnyom a biokapacitáshoz hasonlóan, területre vetítve számítja ki és adja meg az egy év alatt elhasznált földi erőforrás készlet mennyiségét.

Miért olyan aggasztó a növekvő ökológiai lábnyom érték?

A válasz egyrészt roppant egyszerű és rövid, másrészt viszont hosszabb magyarázatot is igényelhet. Kezdjük az elején. Egyértelműen kijelenthető, hogy az ökológiai lábnyom egy reális szám. Ezáltal pedig összehasonlítást tesz lehetővé az egyes országok, városok, közösségek és végül az egyének között.

Az ökológiai lábnyom és így közvetve a biokapacitás számításának van azonban egy olyan szegmense, amit figyelembe kell venni, hogy a kapott értékek alapján az előbb említett összehasonlítást el tudjuk végezni. Nem csupán az számít, hogy a rendelkezésre álló földterületekből mennyit tudunk termelésbe vonni (vagyis mennyi nincs beépítve, lebetonozva stb.), hanem az is fontos, hogy az így kiválogatott területek termelékenysége (termőképessége) mekkora. Beláthatjuk, hogy a különböző földrajzi területeken fekvő földek termőképessége akár szignifikáns különbséget is mutathat, így nem árt az ökológiai lábnyom kalkulációnál ezt figyelembe venni. Annak érdekébe, hogy a kapott adatok ne torzítsanak, a kutatók mutatószámokat vezettek be, melyekkel mérsékelni tudják az eredményekben jelentkező ferdítéseket. Tehát ha az összehasonlítás a legfőbb célunk, akkor nem árt ezeket figyelembe venni.

No de a fő kérdésünk /az alcímben/ az volt, hogy mégis miért aggasztó, hogy az ökológiai lábnyomunk folyamatosan növekszik? Több szempont miatt érdemes a kérdést a maga alapvető összetettségében vizsgálni. Egyrészt nem mindegy, hogy a fejlett vagy a fejlődő világ országairól beszélünk. Másrészt az is fontos, hogy kifejtsük az ökológiai lábnyom kistestvéreit (nevezetesen a karbonlábnyomot és a vízlábnyomot).

A fejlett világ országaiban – lehetőség szerint – igyekeznek alternatív, megújuló energiaforrásokat alkalmazni, és sok esetben már nem műtrágyázással, hanem termésnövelő bioanyagokkal tudják biztosítani a mezőgazdasági termékek piaci versenyelőnyét. Azonban a fejlett országok népessége a megszokott életfeltételek biztosítása érdekében bizony túlfogyaszt, azaz a megnövekedett igényeket (és annál “még többet”) a folyamatosan növekvő nyersanyagigénnyel fedezik. Lássuk be, hogy ez a tendencia nem fenntartható. Mi a helyzet a fejlődő világ országainak esetében? Ezeket az államokat gyakran harmadik világ országaiként is aposztrofálják, ami ez esetben nem pejoratív jelző, hanem bizony arra fókuszál, hogy a fejlett országokhoz képest másik fejlődési szinten állnak (még). Esetükben a népességrobbanás fázisa tapasztalható, aminek sajnos komoly környezetkárosító hatásai vannak. Ezek a problémák nem csupán a fejlődő országokat érintik, hanem közvetve a fejlett nyugati államokat is. Ennek az az oka, hogy a fejlett országok, gazdasági versenyelőnyük megtartása érdekében a gyártástechnológia és termelési eljárásaik egy részét a harmadik világ országaiba telepítették át, a kedvező adózási környezet és az olcsó munkaerő miatt. Ez azt eredményezi, hogy a technológia egy részének áttelepítésével a környezetszennyezést, mint negatív externáliát is kivitték országaik határán kívülre. Onnantól kezdve a megjelenő környezetszennyezési hatások és gazdasági következmények már a harmadik világ országait érintik. Ez a technológia kitelepítési megoldás nem újkeletű, hiszen nagy európai és amerikai sport márkák már évtizedek óta alkalmazzák, így nyilvánvalóan a termékeken nagyobb haszonkulcsot tudnak realizálni, hovatovább nem kell a kirótt büntetési tételek (pl. talajterhelési bírság) egy részével foglalkozniuk.

Vizsgáljuk meg, hogy mi a helyzet a globális gazdasági versenyelőnyök és az innovációból eredő többletköltségek tekintetében.

Tetszett a cikk? Köszönöm, ha megosztja...
Share on Facebook
Facebook
Email this to someone
email
Tweet about this on Twitter
Twitter
Share on LinkedIn
Linkedin
Share on Tumblr
Tumblr
Print this page
Print