Miért nincs elég víz a Velencei-tóban? – Elemzés az adatok tükrében

Az elmúlt hetek leginkább felkapott témája a Velencei-tó vízügyi helyzete volt. Jogos az ijedtség, hiszen a tó vízszintje folyamatosan apad, jelenlegi számítások szerint az elfogadható vízmennyiségnek csupán 48%-a van a tó medrében. Járjunk röviden utána annak a fontos kérdésnek, hogy minek köszönhető a Velencei-tó aggodalomra okot adó vízhiányos állapota.

Mára már közismert tény, hogy a Velencei-tó a történelem során többször kiszáradt, vagy a kiszáradás közelébe került. A 19. század közepén a tó teljesen eltűnt, a medre száraz volt és abban huszárok gyakorlatoztak. A közelmúltban két olyan időszak is volt, amikor az egyre sűrűsödő aszályos és forró időszakok miatt a tó a teljes kiszáradás határára került, emlékezzünk az 1990-1993 közötti időszakra, illetve 2003-ra. Idén, 2021-ben újra ezzel a problémával kell szembe néznünk, ezúttal azonban az idő még inkább ellenünk és a tó ellenében dolgozik.

Ahhoz, hogy hatékony szakmai cselekvési tervet lehessen megfogalmazni, nem árt tisztázni, hogy mi az oka a Velencei-tó vízhiányos állapotának. Hangsúlyozni kell, hogy ez nem feltétlenül a tó ökoszisztémájából fakadó visszatérő jelenség, hanem nagyon is gyakorlati, tipikus 21. századi oka van.

A Velencei-tó vízellátásáról a környezet (természet) a tó kialakulásakor gondoskodott. Igaz nem olyan mértékben, mint a Balaton esetében, de a környezet által megoldott volt a víz utánpótlása. A Vértesből összegyűjtött vizet a Császár-víz (vízfolyás) szállítja a Velencei-tóba, hiszen a Császár-víz és a tó vízgyűjtő területének mintegy 60%-a egyazon földrajzi területre esik. Ez eddig rendben is volna, viszont van ezzel egy probléma. A Császár-víz víztömegét ugyanis két mesterséges tározóval felfogták, felduzzasztották annak érdekében, hogy a Velencei-tó vízellátását bármilyen évszakban, bármilyen szélsőséges időjárási körülmények között (pl. extrém szárazság esetén) is biztosítani tudják. Azonban az egykor még kiválónak tűnő megoldás most a visszájára ütött. Tudni illik a két tározó (a Pátkai és a Zámolyi tározók) vízmennyisége 2020-ban és 2021-ben is folyamatosan növekedett, viszont azokból nem történt víz leeresztés a Velencei-tó irányába. Éppen ezért a Császár-víz immáron bő másfél éve ennek a két tározónak a vízmennyiségét duzzasztja, egy csepp vizet sem hagyva a tónak. Adódik a kérdés: mi az oka annak, hogy a két tározóból az elmúlt bő másfél évben nem történt víz leeresztés a tó irányába, mikor nagyon jól látható volt, hogy a tó vize folyamatosan apadt (hiszen a vízhiány nem újkeletű probléma a tónál)? Mi az oka annak, hogy 2020-at megelőző hosszú évek során minden egyes évben több millió köbméter vizet engedtek le a tóba, másfél éve viszont semmit?

Mielőtt röviden megválaszolnánk a kérdéseket, fontos tisztázni a tó vízszintjének alakulását, a számok mentén. A Velencei-tóban 1 cm vízszint emelkedés 250 ezer m3 vízmennyiséget jelent. A Császár-víz (vízhozamát tekintve) évente hozzávetőlegesen 30 millió m3 vizet szállítana a tóba, ami könnyen kiszámítható, hogy évente 120 cm vízszint emelkedést jelentene. Ha ebből leszámítjuk az éves párolgás (vízveszteség), víz kivételi mennyiségeket illetve az elszivárgás mértékét, akkor is bőven fedezve lenne a most hiányolt vízmennyiség. A tó ideális vízállása kb. 160 cm lenne, ezzel szemben jelenleg (mondjuk úgy, hogy mai vízállás szerint) csupán 84 cm. Azaz nagyjából 76 cm-el alacsonyabb, mint az elvárható lenne. A 76 cm magasságú vízoszlop a fenti adatok alapján kb. 19 millió m3 vízmennyiséget jelentene, ami tekintve a Császár-víz által produkált kb. 30 millió m3 vizet, nem okozhatna problémát. Ugyanakkor mégis azt okoz, és ennek két oka van:

  • Egyrészt a már említett két tározóban meglévő és folyamatosan duzzadó vízmennyiség
  • Másrészt a tavalyi és az idei évi csapadékmennyiség borzalmas alakulása

Az első pontot már említettem, most nézzük a második pontot, aztán a két fogós kérdést már könnyen meg tudjuk válaszolni. Az ideális éves csapadékmennyiség, mely ahhoz (is) szükséges, hogy a Császár-víz megfelelő vízhozammal rendelkezzen kb. 560 mm/év. Idén az év első napjától számítva az ideális időarányos (azaz kb. 353 mm) csapadékmennyiségnek csupán 37%-a hullott le a vízgyűjtő területen, ami eleve meghatározza a Császár-víz vízhozamát és közvetve a két tározó működtetését is. A tározók tervezése során egy átlagos (mondhatjuk ideális) vízmennyiséggel számoltak, aminek a folyamatos alulról súrolása nem eredményez költséghatékony működést. Tudvalevő, hogy a két tározó egyébiránt kedvelt horgászparadicsom is, mivel az elmúlt években számos új halfajt telepítettek be, illetve eredendően is sokféle fajnak adott otthont. De nehogy azt gondoljuk, hogy a horgász turizmus az oka annak, hogy nem engedik le a tározókban felgyülemlett milliós nagyságrendű vízmennyiséget. Van ennek egy profánabb, ugyanakkor kevéssé ellenőrizhető (utána járható) oka: az illetékesek tájékoztatása szerint a két tározó vízminősége nem felel meg a kívánalmaknak (szennyezettségi határértékek, oldott oxigéntartalom stb.)…

Arról a tározókat működtető illetékesek nem adtak tájékoztatást, hogy milyen kémiai, biológiai és/vagy fizikai minősítési paramétereknek nem felel meg a tározókban lévő vízmennyiség. Akár laikus szemmel is észre lehet venni egy hatalmas ellentmondást. Az állítólagos rossz vízminőség ellenére hogyan lehetséges az, hogy horgászparadicsom a két tározó, állandó halbetelepítések zajlanak és védett Ikrázóhelyek is vannak? A halfajok egy része köztudottan indikátor szervezet, ami annyit jelent, hogy egyedszámukkal és szaporodási rátájukkal jelzik a víz minőségének alakulását, azaz logikusan akkor produkálnak nagyobb egyedszámot, ha jobb a vízminőség. Folyamatosan romló vízminőségű tározókba pedig nem sok értelme lenne halbetelepítéseket végezni. Nyilvánvalóan vannak olyan nem nyilvános paraméterek (leginkább biológiai minősítési adatok), melyek alapján nem tudják felelősen kijelenteni a szakemberek, hogy a tó számára is megfelelő lenne a tározó és az ott élő élőlények számára talán ideális vízminőségi tulajdonság. Tehát el kell hinni nekik, hogy jelenleg nem látják megoldásnak a tározókban meglévő vízmennyiség leeresztését. A probléma azonban áthidalható, hiszen a tározók és a Velencei-tó között kb. 10 km távolság van, ami elég hosszú arra, hogy megfelelő áramlási sebesség esetén a tározókból leengedett víznek legyen ideje némi öntisztulásra és oxigénnel való feldúsulásra.

Talán ez lehet a megoldás. Reménykedjünk.

Tetszett a cikk? Köszönöm, ha megosztja...
Share on Facebook
Facebook
Email this to someone
email
Tweet about this on Twitter
Twitter
Share on LinkedIn
Linkedin
Share on Tumblr
Tumblr
Print this page
Print

Feltámad az Aral-tó? Az emberi pusztítás talán helyrehozható…


Az Aral-tó volt egykoron a Föld negyedik legnagyobb kiterjedésű tava. Halakban, vízi növényekben gazdag édesvíz volt, melynek sorsa és végül pusztulása kézzel fogható példája az ember által végzett környezetpusztító munkának. No de nézzük, mi a helyzet az egykor virágzó, aztán kiszáradó tóval? Talán menthető a menthetetlennek tűnő? Úgy néz ki!

Az Aral-tó Ázsiában, Üzbegisztán és Türkmenisztán határán található. Az egykori hatalmas tó már nem több, mint egy kicsike vízfelülettel rendelkező, kis kiterjedésű maradvány. Az Aral-tó vesztét az emberi gyarlóság és a profit maximalizálás okozta. Lássuk, miről is van szó, egy kis történelmi kitekintés erejéig.

Ilyen pusztítást ember még nem végzett a Földön…

Az Aral-tó szembeötlő példája annak az emberi tevékenység-típusnak, ami nem nézi a természet kincseit, az élővilág szempontjait, csupán azt tekinti értéknek, ami a kétkezi munkával létrehozott profit. Ez esetben a mezőgazdasági megalomániának esett áldozatul a világ negyedik legnagyobb vízfelülete, mely a tavat tápláló két folyó, a Szir-darja és az Amu-darja elterelésével végzetes mélyütést kapott. A szovjet mezőgazdasági koncepció 1960-tól kezdődően csak arra fókuszált, hogy az alapvetően rossz, vagy nulla termőképességű ázsiai szovjet területeket is be kell vonni a termelésbe, mert egyre kevésbé volt fenntartható a kommunista országbirodalom élelmiszerrel való önellátása. Annak érdekében, hogy az 1950-es években tapasztalható éhséglázadáshoz hasonló ne történhessen meg, az akkori szovjet vezetés kolosszálisnak tűnő ötlettel állt elő: el kell terelni az Aral-tavat tápláló két folyót, hogy azok vizét az alapvetően terméketlen területek öntözésére használják fel. Adódik a kérdés: nem volt a szovjet vezetés környezetében egyetlen hozzáértő szakember sem, aki jelezte volna, hogy ezzel az Aral-tó pár évtizeden belül sivataggá fog változni? Bizonyára volt. De ha volt is, akkor sem szólalt meg, nem mert, hiszen tudjuk, hogy ilyen felső döntés ellenében tiltakozni nem lett volna túlságosan taktikus. A terv tehát megvalósult. A két folyót elterelték, vizüket felhasználták, végtelen mennyiségben öntözték a kiszemelt területeket, valljuk be kevés sikerrel. Hiszen a természet diktálta törvényeket nem lehet felülírni, nincs az a politika döntés, mely a talajnak megmondja, hogy mekkora terméshozammal rendelkezzen bizonyos haszonnövények termesztése esetén. Ez esetben sem volt (még középtávon sem) foganatja az igyekezetnek. De az Aral-tó szempontjából ez másodlagos volt.

A két folyó elterelésével megszűnt a tó folyamatos vízellátása, így megindult a fokozatos feltöltődés. Először a tó egybefüggő vízfelületének mérete kezdett csökkeni, így kisebb-nagyobb szigetek alakultak ki, majd pedig a már különálló vízfelületek további csökkenésével, a vízmélység apadásával, a felöltődési folyamat helyrehozhatatlanul lezárult. Egy egy-két helyen (csupán foltokban) megmaradó víz teljesen betöményedett, sós víz lett. Az egykori édesvízi paradicsomból halotti sivatag lett. Az Aral-tó, mely egykor virágzó vízi ökoszisztéma volt, ma már holdbéli táj képét mutatja. Szárazra került hajóroncsok, egykori áruszállító teherhajók rozsdás maradványai mutatják, hogy valamikor itt több méteres vízmélység és aktív vízi útvonalak voltak. Szavak helyett az alábbi képek sokkal többet mondanak…


Még nincs minden veszve?…!

A cikk elején azt írtam, hogy úgy néz ki, menthető a menthetetlennek tűnő. Talán valóban így is van: ezúttal nem üres frázisokat hallhatunk, hanem valódi cselekvési tervet, mellyel talán visszaállítható az Aral-tó ökoszisztémája. Ha nem is az eredeti állapotában, de részben mindenképpen.

A terv amilyen egyszerű, olyan nagyszerű. 2005-ben a Világbank is belátta, hogy nem ablakon kidobott pénz az Aral-tó maradványainak megmentése és a tó helyrehozatalára forrásokat elkülöníteni. 15 évvel ezelőtt kezdődött el a folyamat, melynek első lépéseként a Világbank által folyósított 8 milliárd dollárból egy hatalmas gátat építettek a tó megmaradt, egybefüggő vízfelületénél. A Kokaral-gát célja az volt, hogy megduzzassza a tó vízmennyiségét, ezáltal emelje a vízszintet és végeredményképpen a tó sós kémiai állapotát hígítsa.

A terv bejött! A gát közel 11 méterrel emelte meg a vízszintet, ezáltal beindult a víz hígulási folyamat. Ha nem is 100%-ban, de sikerült elérni a kívánt célt: a tó megmaradt, feduzzasztott vízének sókoncentrációja rohamosan csökkenni kezdett és a víz eredeti édesvízi állapota kezdett visszaállni. Ökoszisztéma reprodukcióról még nem beszélhetünk, hiszen a több évtizedes természetpusztító munkának meg lett az eredménye. Egyelőre még nem várhatjuk, hogy visszaáll az eredeti ökoszisztéma állapot, ugyanakkor az édesvízi jellegből fakadóan ez bizonyosan be fog következni. Azt nem hiszem, hogy a mi életünkben ezt látni fogjuk, hiszen a természetben nem elég a reset gombot megnyomni az újratervezéshez. Ehhez évtizedek kellenek, de a helyzet korántsem reménytelen.

A maradvány tó vízminősége is javulásnak indult. Az elmúlt hosszú évtizedek alatt a környéken élők hozzá szoktak ahhoz, hogy a víz emberi fogyasztásra alkalmatlan, ismeretlen eredetű szennyezőanyagokkal terhelt, így még az állattartás vízellátására sem alkalmas. Egyébként a sótartalom ezt csak tetézte. Azonban a helyzet gyökeresen megváltozott. Érzékelhetően javult a vízminőség, ami persze nem azt jelenti, hogy azonnal alkalmassá vált volna emberi fogyasztásra, de annyit mindenképpen sikerült elérni, hogy egy egyszerű megmártózás (fürdés) esetén nem lesznek megbetegedések és halálesetek. Ez is valami… A vízben újra megtelepedtek bizonyos halfajok, így a halászat (csökkent kapacitással) újból lehetővé vált. A helyben élők számára ez több, mint reménysugár. A szovjet időkben gyakorlatilag megfosztották őket az életük egyetlen és elsődleges feltételétől, a tó nyújtotta ivóvízbázis, halászat és minden más tevékenységtől. Most azonban új lehetőséget kaptak: a reményt, hogy a tó újra tó lesz. Ha nem is olyan kiterjedésben és nem is olyan virágzó ökoszisztémaként, mint sok-sok évtizeddel ezelőtt, de az biztos, hogy pénzen és akaraton nem fog múlni. A tónak varázslatos történelmi múltja van, tragikus közelmúltja, de bíztató jelene és jövője. Reménykedjünk…

Tetszett a cikk? Köszönöm, ha megosztja...
Share on Facebook
Facebook
Email this to someone
email
Tweet about this on Twitter
Twitter
Share on LinkedIn
Linkedin
Share on Tumblr
Tumblr
Print this page
Print