Éghajlatváltozás Környezetszennyezés Környezetvédelem Vízgazdálkodás

Feltámad az Aral-tó? Az emberi pusztítás talán helyrehozható…


Az Aral-tó volt egykoron a Föld negyedik legnagyobb kiterjedésű tava. Halakban, vízi növényekben gazdag édesvíz volt, melynek sorsa és végül pusztulása kézzel fogható példája az ember által végzett környezetpusztító munkának. No de nézzük, mi a helyzet az egykor virágzó, aztán kiszáradó tóval? Talán menthető a menthetetlennek tűnő? Úgy néz ki!

Az Aral-tó Ázsiában, Üzbegisztán és Türkmenisztán határán található. Az egykori hatalmas tó már nem több, mint egy kicsike vízfelülettel rendelkező, kis kiterjedésű maradvány. Az Aral-tó vesztét az emberi gyarlóság és a profit maximalizálás okozta. Lássuk, miről is van szó, egy kis történelmi kitekintés erejéig.

Ilyen pusztítást ember még nem végzett a Földön…

Az Aral-tó szembeötlő példája annak az emberi tevékenység-típusnak, ami nem nézi a természet kincseit, az élővilág szempontjait, csupán azt tekinti értéknek, ami a kétkezi munkával létrehozott profit. Ez esetben a mezőgazdasági megalomániának esett áldozatul a világ negyedik legnagyobb vízfelülete, mely a tavat tápláló két folyó, a Szir-darja és az Amu-darja elterelésével végzetes mélyütést kapott. A szovjet mezőgazdasági koncepció 1960-tól kezdődően csak arra fókuszált, hogy az alapvetően rossz, vagy nulla termőképességű ázsiai szovjet területeket is be kell vonni a termelésbe, mert egyre kevésbé volt fenntartható a kommunista országbirodalom élelmiszerrel való önellátása. Annak érdekében, hogy az 1950-es években tapasztalható éhséglázadáshoz hasonló ne történhessen meg, az akkori szovjet vezetés kolosszálisnak tűnő ötlettel állt elő: el kell terelni az Aral-tavat tápláló két folyót, hogy azok vizét az alapvetően terméketlen területek öntözésére használják fel. Adódik a kérdés: nem volt a szovjet vezetés környezetében egyetlen hozzáértő szakember sem, aki jelezte volna, hogy ezzel az Aral-tó pár évtizeden belül sivataggá fog változni? Bizonyára volt. De ha volt is, akkor sem szólalt meg, nem mert, hiszen tudjuk, hogy ilyen felső döntés ellenében tiltakozni nem lett volna túlságosan taktikus. A terv tehát megvalósult. A két folyót elterelték, vizüket felhasználták, végtelen mennyiségben öntözték a kiszemelt területeket, valljuk be kevés sikerrel. Hiszen a természet diktálta törvényeket nem lehet felülírni, nincs az a politika döntés, mely a talajnak megmondja, hogy mekkora terméshozammal rendelkezzen bizonyos haszonnövények termesztése esetén. Ez esetben sem volt (még középtávon sem) foganatja az igyekezetnek. De az Aral-tó szempontjából ez másodlagos volt.

A két folyó elterelésével megszűnt a tó folyamatos vízellátása, így megindult a fokozatos feltöltődés. Először a tó egybefüggő vízfelületének mérete kezdett csökkeni, így kisebb-nagyobb szigetek alakultak ki, majd pedig a már különálló vízfelületek további csökkenésével, a vízmélység apadásával, a felöltődési folyamat helyrehozhatatlanul lezárult. Egy egy-két helyen (csupán foltokban) megmaradó víz teljesen betöményedett, sós víz lett. Az egykori édesvízi paradicsomból halotti sivatag lett. Az Aral-tó, mely egykor virágzó vízi ökoszisztéma volt, ma már holdbéli táj képét mutatja. Szárazra került hajóroncsok, egykori áruszállító teherhajók rozsdás maradványai mutatják, hogy valamikor itt több méteres vízmélység és aktív vízi útvonalak voltak. Szavak helyett az alábbi képek sokkal többet mondanak…


Még nincs minden veszve?…!

A cikk elején azt írtam, hogy úgy néz ki, menthető a menthetetlennek tűnő. Talán valóban így is van: ezúttal nem üres frázisokat hallhatunk, hanem valódi cselekvési tervet, mellyel talán visszaállítható az Aral-tó ökoszisztémája. Ha nem is az eredeti állapotában, de részben mindenképpen.

A terv amilyen egyszerű, olyan nagyszerű. 2005-ben a Világbank is belátta, hogy nem ablakon kidobott pénz az Aral-tó maradványainak megmentése és a tó helyrehozatalára forrásokat elkülöníteni. 15 évvel ezelőtt kezdődött el a folyamat, melynek első lépéseként a Világbank által folyósított 8 milliárd dollárból egy hatalmas gátat építettek a tó megmaradt, egybefüggő vízfelületénél. A Kokaral-gát célja az volt, hogy megduzzassza a tó vízmennyiségét, ezáltal emelje a vízszintet és végeredményképpen a tó sós kémiai állapotát hígítsa.

A terv bejött! A gát közel 11 méterrel emelte meg a vízszintet, ezáltal beindult a víz hígulási folyamat. Ha nem is 100%-ban, de sikerült elérni a kívánt célt: a tó megmaradt, feduzzasztott vízének sókoncentrációja rohamosan csökkenni kezdett és a víz eredeti édesvízi állapota kezdett visszaállni. Ökoszisztéma reprodukcióról még nem beszélhetünk, hiszen a több évtizedes természetpusztító munkának meg lett az eredménye. Egyelőre még nem várhatjuk, hogy visszaáll az eredeti ökoszisztéma állapot, ugyanakkor az édesvízi jellegből fakadóan ez bizonyosan be fog következni. Azt nem hiszem, hogy a mi életünkben ezt látni fogjuk, hiszen a természetben nem elég a reset gombot megnyomni az újratervezéshez. Ehhez évtizedek kellenek, de a helyzet korántsem reménytelen.

A maradvány tó vízminősége is javulásnak indult. Az elmúlt hosszú évtizedek alatt a környéken élők hozzá szoktak ahhoz, hogy a víz emberi fogyasztásra alkalmatlan, ismeretlen eredetű szennyezőanyagokkal terhelt, így még az állattartás vízellátására sem alkalmas. Egyébként a sótartalom ezt csak tetézte. Azonban a helyzet gyökeresen megváltozott. Érzékelhetően javult a vízminőség, ami persze nem azt jelenti, hogy azonnal alkalmassá vált volna emberi fogyasztásra, de annyit mindenképpen sikerült elérni, hogy egy egyszerű megmártózás (fürdés) esetén nem lesznek megbetegedések és halálesetek. Ez is valami… A vízben újra megtelepedtek bizonyos halfajok, így a halászat (csökkent kapacitással) újból lehetővé vált. A helyben élők számára ez több, mint reménysugár. A szovjet időkben gyakorlatilag megfosztották őket az életük egyetlen és elsődleges feltételétől, a tó nyújtotta ivóvízbázis, halászat és minden más tevékenységtől. Most azonban új lehetőséget kaptak: a reményt, hogy a tó újra tó lesz. Ha nem is olyan kiterjedésben és nem is olyan virágzó ökoszisztémaként, mint sok-sok évtizeddel ezelőtt, de az biztos, hogy pénzen és akaraton nem fog múlni. A tónak varázslatos történelmi múltja van, tragikus közelmúltja, de bíztató jelene és jövője. Reménykedjünk…

Tetszett a cikk? Köszönöm, ha megosztja...
Share on Facebook
Facebook
Email this to someone
email
Tweet about this on Twitter
Twitter
Share on LinkedIn
Linkedin
Share on Tumblr
Tumblr
Print this page
Print