Skip to content

Zöldszemlélet.hu

Czikkely Márton környezetvédelmi és fenntarthatósági blogja

Miért nincs elég víz a Velencei-tóban? – Elemzés az adatok tükrében

Az elmúlt hetek leginkább felkapott témája a Velencei-tó vízügyi helyzete volt. Jogos az ijedtség, hiszen a tó vízszintje folyamatosan apad, jelenlegi számítások szerint az elfogadható vízmennyiségnek csupán 48%-a van a tó medrében. Járjunk röviden utána annak a fontos kérdésnek, hogy minek köszönhető a Velencei-tó aggodalomra okot adó vízhiányos állapota.

Mára már közismert tény, hogy a Velencei-tó a történelem során többször kiszáradt, vagy a kiszáradás közelébe került. A 19. század közepén a tó teljesen eltűnt, a medre száraz volt és abban huszárok gyakorlatoztak. A közelmúltban két olyan időszak is volt, amikor az egyre sűrűsödő aszályos és forró időszakok miatt a tó a teljes kiszáradás határára került, emlékezzünk az 1990-1993 közötti időszakra, illetve 2003-ra. Idén, 2021-ben újra ezzel a problémával kell szembe néznünk, ezúttal azonban az idő még inkább ellenünk és a tó ellenében dolgozik.

Ahhoz, hogy hatékony szakmai cselekvési tervet lehessen megfogalmazni, nem árt tisztázni, hogy mi az oka a Velencei-tó vízhiányos állapotának. Hangsúlyozni kell, hogy ez nem feltétlenül a tó ökoszisztémájából fakadó visszatérő jelenség, hanem nagyon is gyakorlati, tipikus 21. századi oka van.

A Velencei-tó vízellátásáról a környezet (természet) a tó kialakulásakor gondoskodott. Igaz nem olyan mértékben, mint a Balaton esetében, de a környezet által megoldott volt a víz utánpótlása. A Vértesből összegyűjtött vizet a Császár-víz (vízfolyás) szállítja a Velencei-tóba, hiszen a Császár-víz és a tó vízgyűjtő területének mintegy 60%-a egyazon földrajzi területre esik. Ez eddig rendben is volna, viszont van ezzel egy probléma. A Császár-víz víztömegét ugyanis két mesterséges tározóval felfogták, felduzzasztották annak érdekében, hogy a Velencei-tó vízellátását bármilyen évszakban, bármilyen szélsőséges időjárási körülmények között (pl. extrém szárazság esetén) is biztosítani tudják. Azonban az egykor még kiválónak tűnő megoldás most a visszájára ütött. Tudni illik a két tározó (a Pátkai és a Zámolyi tározók) vízmennyisége 2020-ban és 2021-ben is folyamatosan növekedett, viszont azokból nem történt víz leeresztés a Velencei-tó irányába. Éppen ezért a Császár-víz immáron bő másfél éve ennek a két tározónak a vízmennyiségét duzzasztja, egy csepp vizet sem hagyva a tónak. Adódik a kérdés: mi az oka annak, hogy a két tározóból az elmúlt bő másfél évben nem történt víz leeresztés a tó irányába, mikor nagyon jól látható volt, hogy a tó vize folyamatosan apadt (hiszen a vízhiány nem újkeletű probléma a tónál)? Mi az oka annak, hogy 2020-at megelőző hosszú évek során minden egyes évben több millió köbméter vizet engedtek le a tóba, másfél éve viszont semmit?

Mielőtt röviden megválaszolnánk a kérdéseket, fontos tisztázni a tó vízszintjének alakulását, a számok mentén. A Velencei-tóban 1 cm vízszint emelkedés 250 ezer m3 vízmennyiséget jelent. A Császár-víz (vízhozamát tekintve) évente hozzávetőlegesen 30 millió m3 vizet szállítana a tóba, ami könnyen kiszámítható, hogy évente 120 cm vízszint emelkedést jelentene. Ha ebből leszámítjuk az éves párolgás (vízveszteség), víz kivételi mennyiségeket illetve az elszivárgás mértékét, akkor is bőven fedezve lenne a most hiányolt vízmennyiség. A tó ideális vízállása kb. 160 cm lenne, ezzel szemben jelenleg (mondjuk úgy, hogy mai vízállás szerint) csupán 84 cm. Azaz nagyjából 76 cm-el alacsonyabb, mint az elvárható lenne. A 76 cm magasságú vízoszlop a fenti adatok alapján kb. 19 millió m3 vízmennyiséget jelentene, ami tekintve a Császár-víz által produkált kb. 30 millió m3 vizet, nem okozhatna problémát. Ugyanakkor mégis azt okoz, és ennek két oka van:

  • Egyrészt a már említett két tározóban meglévő és folyamatosan duzzadó vízmennyiség
  • Másrészt a tavalyi és az idei évi csapadékmennyiség borzalmas alakulása

Az első pontot már említettem, most nézzük a második pontot, aztán a két fogós kérdést már könnyen meg tudjuk válaszolni. Az ideális éves csapadékmennyiség, mely ahhoz (is) szükséges, hogy a Császár-víz megfelelő vízhozammal rendelkezzen kb. 560 mm/év. Idén az év első napjától számítva az ideális időarányos (azaz kb. 353 mm) csapadékmennyiségnek csupán 37%-a hullott le a vízgyűjtő területen, ami eleve meghatározza a Császár-víz vízhozamát és közvetve a két tározó működtetését is. A tározók tervezése során egy átlagos (mondhatjuk ideális) vízmennyiséggel számoltak, aminek a folyamatos alulról súrolása nem eredményez költséghatékony működést. Tudvalevő, hogy a két tározó egyébiránt kedvelt horgászparadicsom is, mivel az elmúlt években számos új halfajt telepítettek be, illetve eredendően is sokféle fajnak adott otthont. De nehogy azt gondoljuk, hogy a horgász turizmus az oka annak, hogy nem engedik le a tározókban felgyülemlett milliós nagyságrendű vízmennyiséget. Van ennek egy profánabb, ugyanakkor kevéssé ellenőrizhető (utána járható) oka: az illetékesek tájékoztatása szerint a két tározó vízminősége nem felel meg a kívánalmaknak (szennyezettségi határértékek, oldott oxigéntartalom stb.)…

Arról a tározókat működtető illetékesek nem adtak tájékoztatást, hogy milyen kémiai, biológiai és/vagy fizikai minősítési paramétereknek nem felel meg a tározókban lévő vízmennyiség. Akár laikus szemmel is észre lehet venni egy hatalmas ellentmondást. Az állítólagos rossz vízminőség ellenére hogyan lehetséges az, hogy horgászparadicsom a két tározó, állandó halbetelepítések zajlanak és védett Ikrázóhelyek is vannak? A halfajok egy része köztudottan indikátor szervezet, ami annyit jelent, hogy egyedszámukkal és szaporodási rátájukkal jelzik a víz minőségének alakulását, azaz logikusan akkor produkálnak nagyobb egyedszámot, ha jobb a vízminőség. Folyamatosan romló vízminőségű tározókba pedig nem sok értelme lenne halbetelepítéseket végezni. Nyilvánvalóan vannak olyan nem nyilvános paraméterek (leginkább biológiai minősítési adatok), melyek alapján nem tudják felelősen kijelenteni a szakemberek, hogy a tó számára is megfelelő lenne a tározó és az ott élő élőlények számára talán ideális vízminőségi tulajdonság. Tehát el kell hinni nekik, hogy jelenleg nem látják megoldásnak a tározókban meglévő vízmennyiség leeresztését. A probléma azonban áthidalható, hiszen a tározók és a Velencei-tó között kb. 10 km távolság van, ami elég hosszú arra, hogy megfelelő áramlási sebesség esetén a tározókból leengedett víznek legyen ideje némi öntisztulásra és oxigénnel való feldúsulásra.

Talán ez lehet a megoldás. Reménykedjünk.

Leave a Comment

Feltámad az Aral-tó? Az emberi pusztítás talán helyrehozható…


Az Aral-tó volt egykoron a Föld negyedik legnagyobb kiterjedésű tava. Halakban, vízi növényekben gazdag édesvíz volt, melynek sorsa és végül pusztulása kézzel fogható példája az ember által végzett környezetpusztító munkának. No de nézzük, mi a helyzet az egykor virágzó, aztán kiszáradó tóval? Talán menthető a menthetetlennek tűnő? Úgy néz ki!

Az Aral-tó Ázsiában, Üzbegisztán és Türkmenisztán határán található. Az egykori hatalmas tó már nem több, mint egy kicsike vízfelülettel rendelkező, kis kiterjedésű maradvány. Az Aral-tó vesztét az emberi gyarlóság és a profit maximalizálás okozta. Lássuk, miről is van szó, egy kis történelmi kitekintés erejéig.

Ilyen pusztítást ember még nem végzett a Földön…

Az Aral-tó szembeötlő példája annak az emberi tevékenység-típusnak, ami nem nézi a természet kincseit, az élővilág szempontjait, csupán azt tekinti értéknek, ami a kétkezi munkával létrehozott profit. Ez esetben a mezőgazdasági megalomániának esett áldozatul a világ negyedik legnagyobb vízfelülete, mely a tavat tápláló két folyó, a Szir-darja és az Amu-darja elterelésével végzetes mélyütést kapott. A szovjet mezőgazdasági koncepció 1960-tól kezdődően csak arra fókuszált, hogy az alapvetően rossz, vagy nulla termőképességű ázsiai szovjet területeket is be kell vonni a termelésbe, mert egyre kevésbé volt fenntartható a kommunista országbirodalom élelmiszerrel való önellátása. Annak érdekében, hogy az 1950-es években tapasztalható éhséglázadáshoz hasonló ne történhessen meg, az akkori szovjet vezetés kolosszálisnak tűnő ötlettel állt elő: el kell terelni az Aral-tavat tápláló két folyót, hogy azok vizét az alapvetően terméketlen területek öntözésére használják fel. Adódik a kérdés: nem volt a szovjet vezetés környezetében egyetlen hozzáértő szakember sem, aki jelezte volna, hogy ezzel az Aral-tó pár évtizeden belül sivataggá fog változni? Bizonyára volt. De ha volt is, akkor sem szólalt meg, nem mert, hiszen tudjuk, hogy ilyen felső döntés ellenében tiltakozni nem lett volna túlságosan taktikus. A terv tehát megvalósult. A két folyót elterelték, vizüket felhasználták, végtelen mennyiségben öntözték a kiszemelt területeket, valljuk be kevés sikerrel. Hiszen a természet diktálta törvényeket nem lehet felülírni, nincs az a politika döntés, mely a talajnak megmondja, hogy mekkora terméshozammal rendelkezzen bizonyos haszonnövények termesztése esetén. Ez esetben sem volt (még középtávon sem) foganatja az igyekezetnek. De az Aral-tó szempontjából ez másodlagos volt.

A két folyó elterelésével megszűnt a tó folyamatos vízellátása, így megindult a fokozatos feltöltődés. Először a tó egybefüggő vízfelületének mérete kezdett csökkeni, így kisebb-nagyobb szigetek alakultak ki, majd pedig a már különálló vízfelületek további csökkenésével, a vízmélység apadásával, a felöltődési folyamat helyrehozhatatlanul lezárult. Egy egy-két helyen (csupán foltokban) megmaradó víz teljesen betöményedett, sós víz lett. Az egykori édesvízi paradicsomból halotti sivatag lett. Az Aral-tó, mely egykor virágzó vízi ökoszisztéma volt, ma már holdbéli táj képét mutatja. Szárazra került hajóroncsok, egykori áruszállító teherhajók rozsdás maradványai mutatják, hogy valamikor itt több méteres vízmélység és aktív vízi útvonalak voltak. Szavak helyett az alábbi képek sokkal többet mondanak…


Még nincs minden veszve?…!

A cikk elején azt írtam, hogy úgy néz ki, menthető a menthetetlennek tűnő. Talán valóban így is van: ezúttal nem üres frázisokat hallhatunk, hanem valódi cselekvési tervet, mellyel talán visszaállítható az Aral-tó ökoszisztémája. Ha nem is az eredeti állapotában, de részben mindenképpen.

A terv amilyen egyszerű, olyan nagyszerű. 2005-ben a Világbank is belátta, hogy nem ablakon kidobott pénz az Aral-tó maradványainak megmentése és a tó helyrehozatalára forrásokat elkülöníteni. 15 évvel ezelőtt kezdődött el a folyamat, melynek első lépéseként a Világbank által folyósított 8 milliárd dollárból egy hatalmas gátat építettek a tó megmaradt, egybefüggő vízfelületénél. A Kokaral-gát célja az volt, hogy megduzzassza a tó vízmennyiségét, ezáltal emelje a vízszintet és végeredményképpen a tó sós kémiai állapotát hígítsa.

A terv bejött! A gát közel 11 méterrel emelte meg a vízszintet, ezáltal beindult a víz hígulási folyamat. Ha nem is 100%-ban, de sikerült elérni a kívánt célt: a tó megmaradt, feduzzasztott vízének sókoncentrációja rohamosan csökkenni kezdett és a víz eredeti édesvízi állapota kezdett visszaállni. Ökoszisztéma reprodukcióról még nem beszélhetünk, hiszen a több évtizedes természetpusztító munkának meg lett az eredménye. Egyelőre még nem várhatjuk, hogy visszaáll az eredeti ökoszisztéma állapot, ugyanakkor az édesvízi jellegből fakadóan ez bizonyosan be fog következni. Azt nem hiszem, hogy a mi életünkben ezt látni fogjuk, hiszen a természetben nem elég a reset gombot megnyomni az újratervezéshez. Ehhez évtizedek kellenek, de a helyzet korántsem reménytelen.

A maradvány tó vízminősége is javulásnak indult. Az elmúlt hosszú évtizedek alatt a környéken élők hozzá szoktak ahhoz, hogy a víz emberi fogyasztásra alkalmatlan, ismeretlen eredetű szennyezőanyagokkal terhelt, így még az állattartás vízellátására sem alkalmas. Egyébként a sótartalom ezt csak tetézte. Azonban a helyzet gyökeresen megváltozott. Érzékelhetően javult a vízminőség, ami persze nem azt jelenti, hogy azonnal alkalmassá vált volna emberi fogyasztásra, de annyit mindenképpen sikerült elérni, hogy egy egyszerű megmártózás (fürdés) esetén nem lesznek megbetegedések és halálesetek. Ez is valami… A vízben újra megtelepedtek bizonyos halfajok, így a halászat (csökkent kapacitással) újból lehetővé vált. A helyben élők számára ez több, mint reménysugár. A szovjet időkben gyakorlatilag megfosztották őket az életük egyetlen és elsődleges feltételétől, a tó nyújtotta ivóvízbázis, halászat és minden más tevékenységtől. Most azonban új lehetőséget kaptak: a reményt, hogy a tó újra tó lesz. Ha nem is olyan kiterjedésben és nem is olyan virágzó ökoszisztémaként, mint sok-sok évtizeddel ezelőtt, de az biztos, hogy pénzen és akaraton nem fog múlni. A tónak varázslatos történelmi múltja van, tragikus közelmúltja, de bíztató jelene és jövője. Reménykedjünk…

Leave a Comment

A túlfogyasztás és a környezeti erőforrás-gazdálkodás (1. rész)

Tags: , , , ,

Modern világunk egyik legnagyobb problémája a túlfogyasztás és a környezeti erőforrásokkal való gazdálkodás fenntarthatatlansága. Minden évben egyre korábban érkezik el az a nap, amikorra a Föld éves teljes erőforrás-készletét felhasználjuk, és ezt követően minden nappal “túlfogyasztunk”.

Ahhoz, hogy a problémát elemezni tudjuk, először tisztáznunk kell: mit nevezünk túlfogyasztásnak? Túlfogyasztás alatt azt értjük, hogy minden évben elérkezik egy nap, amikorra a Földön élő teljes népesség a Föld erőforrásait, energiakészleteit teljes egészében felhasználja arra az évre (= túlfogyasztás napja), így minden ezt követő nappal úgymond túlfogyasztjuk a Föld erőforrásait, vagyis kihasználjuk a Föld által nyújtott lehetőségeket. Tehát túlfogyasztásról akkor (és attól a naptól kezdődően) beszélhetünk, amikor az emberiség teljes erőforrásigénye elérte és onnantól meghaladja a rendelkezése álló földi erőforrás-készleteket, vagyis azon termékenység, energiaforrás és biomassza mennyiséget, amit a Bolygó évente megújítani képes. Ezt a megújítható mennyiséget nevezi a szakirodalom biokapacitásnak. Sajnos a túlfogyasztás napja minden évben egyre korábban van, ami azt jelenti, hogy a dinamikusan növekvő globális népesség egyre nagyobb mértékben aknázza ki a Bolygó készleteit. Ennek a kiaknázási mértéknek a számszerűsítésére találták ki az ún. ökológiai lábnyom fogalmát, de erről még a későbbiekben szó lesz.

1969 kiemelt év volt az emberiség több évezredes történetében. 1969-ben szállt Holdra az Apollo 11 legénysége, ezzel új utakat nyitva a világűr megismeréséhez illetve a tudományos ismereteink bővítéséhez. 1969 azonban más, kevésbé örvendetes eseményt is tartogatott. Ez volt az az év, amikor a Föld népessége úgy tudott egy teljes naptári évet leélni, hogy nem történt túlfogyasztás, vagyis 1969-ben volt olyan utoljára, hogy a Föld által kínált erőforrások teljes egészében elegendőnek bizonyultak az emberiség szükségleteinek maradéktalan kielégítésére. 1969 óta az emberiség ökológiai lábnyoma folyamatosan növekszik, és úgy tűnik, hogy a folyamat (egyelőre) megállíthatatlan.

A Föld megújítható erőforrás-készlete

A korábban említett biokapacitás reprezentatívan fejezi ki azt a megújuló, és a Föld által minden évben megújított erőforrás mennyiséget, mellyel az egyes naptári években gazdálkodni tudunk. Más kontextusban vizsgálva, a biokapacitás egyúttal a Földön található biológiai aktív (tehát rendszeresen hasznosítható) szárazföldi és tengeri területeket is jelenti. Ezek a területegységek az emberi, ipari tevékenységekre megfelelően hasznosíthatók, a termelésbe bevonhatók. Tehát a biokapacitás az valójában egy mérőszám, melynek alapja az előbb említett területmennyiség. A Föld területeinek termékenysége, hasznosíthatósága különböző, hiszen nem mindegy, hogy egy félsivatagos vagy akár teljesen sivatagi területről beszélünk, vagy mondjuk a Kárpát-medencében vizsgáljuk a kérdést. Belátható, hogy a biokapacitás kalkulációja során ezt a területi egyenlőtlenséget mindenképpen figyelembe kell venni, ha reális és objektív eredményt akarunk kapni. A Föld teljes erőforrásmennyisége tehát a hasznosítható területek nagyságával, mennyiségével összhangban álló szám, aminek tökéletes kiegészítője az ún. ökológiai lábnyom. Ezt a fogalmat is egyre többfelé hallani, olvasni, összehasonlításokat és elemzéseket lehet találni az egyes országok ökológiai lábnyomának összehasonlításából, ugyanakkor csak kevés helyen van összefoglaló magyarázat arra vonatkozóan, hogy miért olyan kiemelt jelentőségű ez a mutatószám. Az ökológiai lábnyom nem más, mint egy olyan számszerű érték, mely megadja, hogy egy ország, vagy kisebb léptékben egy közösség és végül az egyén az egy éves életciklusa során mekkora területnek megfelelő erőforrásmennyiséget használt fel. Vagyis az ökológiai lábnyom a biokapacitáshoz hasonlóan, területre vetítve számítja ki és adja meg az egy év alatt elhasznált földi erőforrás készlet mennyiségét.

Miért olyan aggasztó a növekvő ökológiai lábnyom érték?

A válasz egyrészt roppant egyszerű és rövid, másrészt viszont hosszabb magyarázatot is igényelhet. Kezdjük az elején. Egyértelműen kijelenthető, hogy az ökológiai lábnyom egy reális szám. Ezáltal pedig összehasonlítást tesz lehetővé az egyes országok, városok, közösségek és végül az egyének között.

Az ökológiai lábnyom és így közvetve a biokapacitás számításának van azonban egy olyan szegmense, amit figyelembe kell venni, hogy a kapott értékek alapján az előbb említett összehasonlítást el tudjuk végezni. Nem csupán az számít, hogy a rendelkezésre álló földterületekből mennyit tudunk termelésbe vonni (vagyis mennyi nincs beépítve, lebetonozva stb.), hanem az is fontos, hogy az így kiválogatott területek termelékenysége (termőképessége) mekkora. Beláthatjuk, hogy a különböző földrajzi területeken fekvő földek termőképessége akár szignifikáns különbséget is mutathat, így nem árt az ökológiai lábnyom kalkulációnál ezt figyelembe venni. Annak érdekébe, hogy a kapott adatok ne torzítsanak, a kutatók mutatószámokat vezettek be, melyekkel mérsékelni tudják az eredményekben jelentkező ferdítéseket. Tehát ha az összehasonlítás a legfőbb célunk, akkor nem árt ezeket figyelembe venni.

No de a fő kérdésünk /az alcímben/ az volt, hogy mégis miért aggasztó, hogy az ökológiai lábnyomunk folyamatosan növekszik? Több szempont miatt érdemes a kérdést a maga alapvető összetettségében vizsgálni. Egyrészt nem mindegy, hogy a fejlett vagy a fejlődő világ országairól beszélünk. Másrészt az is fontos, hogy kifejtsük az ökológiai lábnyom kistestvéreit (nevezetesen a karbonlábnyomot és a vízlábnyomot).

A fejlett világ országaiban – lehetőség szerint – igyekeznek alternatív, megújuló energiaforrásokat alkalmazni, és sok esetben már nem műtrágyázással, hanem termésnövelő bioanyagokkal tudják biztosítani a mezőgazdasági termékek piaci versenyelőnyét. Azonban a fejlett országok népessége a megszokott életfeltételek biztosítása érdekében bizony túlfogyaszt, azaz a megnövekedett igényeket (és annál “még többet”) a folyamatosan növekvő nyersanyagigénnyel fedezik. Lássuk be, hogy ez a tendencia nem fenntartható. Mi a helyzet a fejlődő világ országainak esetében? Ezeket az államokat gyakran harmadik világ országaiként is aposztrofálják, ami ez esetben nem pejoratív jelző, hanem bizony arra fókuszál, hogy a fejlett országokhoz képest másik fejlődési szinten állnak (még). Esetükben a népességrobbanás fázisa tapasztalható, aminek sajnos komoly környezetkárosító hatásai vannak. Ezek a problémák nem csupán a fejlődő országokat érintik, hanem közvetve a fejlett nyugati államokat is. Ennek az az oka, hogy a fejlett országok, gazdasági versenyelőnyük megtartása érdekében a gyártástechnológia és termelési eljárásaik egy részét a harmadik világ országaiba telepítették át, a kedvező adózási környezet és az olcsó munkaerő miatt. Ez azt eredményezi, hogy a technológia egy részének áttelepítésével a környezetszennyezést, mint negatív externáliát is kivitték országaik határán kívülre. Onnantól kezdve a megjelenő környezetszennyezési hatások és gazdasági következmények már a harmadik világ országait érintik. Ez a technológia kitelepítési megoldás nem újkeletű, hiszen nagy európai és amerikai sport márkák már évtizedek óta alkalmazzák, így nyilvánvalóan a termékeken nagyobb haszonkulcsot tudnak realizálni, hovatovább nem kell a kirótt büntetési tételek (pl. talajterhelési bírság) egy részével foglalkozniuk.

A cikksorozat második része a globális gazdasági versenyelőnyökre és az innovációból eredő többletköltségek elemzésére fókuszál.

Leave a Comment

Gondolatok a Föld Napjáról

Minden év április 22-én a Föld Napját ünnepeljük. Fontos nap, de valójában az év 365 napja a Földről kellene, hogy szóljon. Nagy kár, hogy csak évente egyszer gondolkozunk el igazán arról, hogy mit kaptunk, mit adott nekünk a Föld, a minket körülvevő megannyi természeti csoda.

A Föld Napját 1970 óta ünneplik szerte a világon, Magyarországon viszont “csak” 1990 óta. A környezet- és klímavédelem nagy napja a mai, mely nem csupán politika síkon értelmezhető. Bizony sokkal hangsúlyosabb hányadát a mindennapok emberi gondolatai adják. Azon embereké, akiknek fontos a környezetünk védelme, a természeti értékeink megóvása. Az alábbiakban álljon itt néhány gondolat arról, hogy egész pontosan mit is ünnepelünk a mai napon.

A környezetvédelem az elmúlt évtizedekben globális rendszerré nőtte ki magát, mely napjainkra az egyetlen lehetőség maradt a fenntartható jövő felé vezető úton. Évről évre egyre súlyosbodó klímaválsággal kell szembenéznünk, mely már az ajtón kopogtat. Mindenki saját bőrén érezheti, hogy milyen az, amikor a 12-ből közel 7 hónapig hideg, télies időjárás van, és a napot csak 4-5 hónapig látjuk. A gazdasági érdekek, a termeléskapacitás fokozása érdekében, még ma is sok olyan ország van, ahol fosszilis energiahordozókkal termelik meg az energiaellátáshoz szükséges villamos áramot, széntüzelésű erőművek pöfögik magukból a légszennyező anyagokat. Az emberi egészségre is ártalmas anyagok, a globális felmelegedést és üvegházhatást okozó gázok mennyisége folyamatosan növekszik. A világ össze-metán, dinitrogén-oxid és szén-dioxid kibocsátása nem csökkent szignifikáns mértékben, ami azt jelenti, hogy jelenlegi ismereteink szerint nem tudunk megálljt parancsolni a vészesen közeledő 2-3 fokos átlaghőmérséklet emelkedésnek. Mindez aggasztó jel a jövőre nézve, hiszen a Föld légkörének átlaghőmérséklete kényes egyensúlyban tartja az ökoszisztémákat, a biodiverzitást és a tengerek, óceánok vízszintjeit. Kutatók már számos alkalommal rávilágítottak arra, hogy várhatóan mit okoz egy ilyen mértékű hőmérséklet emelkedés. Számolnunk kell azzal, hogy tengereink, óceánjaink vízszintje drasztikus mértékben fog emelkedni (a sarki jégsapkák folyamatos olvadása következtében), így veszélybe kerülnek a tengerszint magasságában fekvő országok partmenti városai (pl. Balti-államok, Afrika partvidéke). A fosszilis energiahordozók a mai napig a legolcsóbb, de egyben legszennyezőbb lehetőséget kínálják azon államok számára, akik a termelési rendszerük, versenyképességük érdekében minél kevesebbet akarnak költeni a környezeti externáliákra. Ez az állapot jelenleg még fenntartható, ugyanakkor a jövő mást mutat. Ha egyre több ország áll át a megújuló energiaforrások alkalmazására, egyre több kormány látja be azt, hogy nincs más megoldás, mint a zöld energia részarányának növelése, akkor az így átalakú piac erejénél fogva rá lehet kényszeríteni a technológia-váltásra az eddig még szkeptikus országokat.

A biodiverzitás változása, a fajok eltűnése vagy épp veszélybe kerülése a mindennapok részévé vált. A Föld tüdejének számító esőerdőkben naponta több focipályányi erdőt tüntetnek el (irtanak ki). Ennek oka, hogy a fokozódó gazdasági versenyben az alapvetően gyengébb gazdasági potenciállal rendelkező országok csak úgy tudják versenyképességüket megtartani, ha minél nagyobb földterületeket vonnak be a mezőgazdasági és ipari termelés alá. Ennek viszont a Föld oxigén-háztartását biztosító esőerdők esnek áldozatul. A környezet védelme általánosan elfogadott és követendő példa kellene, hogy legyen. Legfőképpen annak érdekében, hogy az átalakú világunkban ugyanúgy jelentkező fogyasztási igényeket fenntartható módon tudjuk kielégíteni. A víz- és talajszennyezések kármentesítése, az urbanizációval megnövekedő szennyvízmennyiség kezelése mind nagyobb odafigyelést és szakértelmet igényel, hiszen új szennyezőanyagok jelennek meg, melyek mind nagyobb pusztítás okoznak az ökoszisztémákban. Nem szabad elmenni szó nélkül amellett sem, hogy a világ két részre szakadt: míg a fejlett országokban a városok központi mérete csökken és a kertvárosokba, az élhető területekre költözés a tendencia, addig a fejlődő, harmadik világbeli országokban viszont az urbanizáció népességnövekedési szakaszát láthatjuk. Ennek oka abban keresendő, hogy az olcsó munkaerő és a termelési kapacitás a városok központjaiba összpontosul, mely magában hordozza a városokba költözést és a városok méretének drasztikus növekedését is. 2050-re a világ metropoliszainak (10 millió főnél nagyobb lakosú városainak) jelentős része a harmadik világbeli országokban fog kialakulni. Ezek mind olyan kérdések, melyekkel nem csupán a Föld Napján, hanem az év össze napjának minden percében foglalkoznunk kell. Csak így lehet megoldást találni a globális és egymással összefüggő problémákra.

Végül, de nem utolsó sorban, ne felejtsük, hogy nem csupán napjaink környezettudatos életvitelében van szerepünk és felelősségünk, hanem a gyermekeink, unokáink nevelésében is. Nem hagyhatjuk, hogy egy olyan világban nőjenek fel, ahol ritka a zöld növényzet, ahol holt-folyókkal találkoznak, ahol minden nap maszkban kell járniuk az utcákon az elviselhetetlen és káros mértékű légszennyezettség miatt. Felelősségünk van abban, hogy a környezetünk, a természet szépségeinket szeretetére neveljük őket. Arra, hogy fontosak a növény- és állatfajok. Arra, hogy értéke van egy ízletes gyümölcsnek és a napfénytől csillogó kék égboltnak. Gyermekeinkből, unokáinkból környezettudatos embereket kell nevelnünk. Adjuk át nekik, őrizzük meg számukra azt a sok természeti csodát és szépséget, amit nekünk volt lehetőségünk örökölni szüleinktől.

Leave a Comment

Bezár a környezetszennyező Mátrai Erőmű – ELEMZÉS

A kormány bejelentette, hogy 2025 év végére bezárják az ország utolsó szénerőművét, a környezetszennyező Mátrai Erőművet. Az ország teljes szén-dioxid kibocsátásának 14%-ért felelős erőmű működési engedélyét nem hosszabbítják meg.

Magyarország legnagyobb szén-dioxid kibocsátója a Mátra lábánál található fosszilis erőmű. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a fenntarthatóság, a zöld jövő irányába tett lépések legfontosabbika, hogy az országban ne működhessen olyan erőmű, mely az energiatermelést fosszilis anyagok elégetésével oldja meg. Nem lehet azt mondani, hogy a kormány elkapkodta volna az erőmű bezárását. Jobb később, mint soha alapon döntött. De mégis időben. Az idén 56 éve üzemelő Mátrai Erőmű működési engedélye 2025 év végével lejár, és a bezárás a valóságban annyit jelent, hogy a továbbiakban nem újítják meg a működési engedélyt, tehát valóban be kell zárni a “kaput”. A Greenpeace két évvel ezelőtt indított petíciót ennek érdekében, ami úgy látszik, 2021-re nyitott fülekre talált. Ugyanakkor számos nyitott kérdés maradt az erőmű körül, melyek megválaszolásra várnak. Haladjunk sorjában…

A visontai Mátrai Erőmű Zrt. (mert ez a hivatalos neve) Paks után a második legnagyobb teljesítményű erőműve Magyarországnak. A széntüzelésű (konkrétabban lignit égetéssel működő) erőmű hatalmas, összesen 950 MW teljesítményre képes, ami – ahogy már fent szerepelt – az ország teljes energiafogyasztásának 14%-át biztosítja. Az eredeti tervek szerint, a 2025-ben lejáró működési engedély esetleges meghosszabbítása esetén, egészen 2029-ig használtak volna lignitet az energiatermelésre. A működéshez szükséges lignitmennyiséget az erőmű saját bányáiban, külszíni fejtéssel bányásszák (lásd a lenti képet). Ennek alapját az Észak-Magyarországon elterülő /bányászható/, közel 1 milliárd tonnás lignitvagyon biztosítja. A korrektség kedvéért meg kell jegyezni, hogy a környezetvédelem érdekében (?) az erőmű 10%-os arányban biomasszát is kever az elégetendő lignithez, viszont ettől még önmagában nem lesz környezetbarátabb a működés. Természetesen a 10% is több, mint a semmi, viszont a károsanyag (jellemzően szén-dioxid) kibocsátás mennyiségében nem jelent szignifikáns változást. 2025-től azonban új idők jönnek. A kieső energiamennyiséget (termelési kapacitást) ki kell váltani. Méghozzá belátható időn belül. Az addig rendelkezésre álló három év során be kell foltozni a keletkező mennyiségi űrt. Na de hogyan? El kell gondolkodni azon, hogy a továbbiakban milyen lehetőségek állnak rendelkezésre annak érdekében, hogy 2025 után ne egy másik környezetszennyező megoldással termelő erőművet állítsunk a Mátrai Erőmű helyére, hanem alternatív módon oldhassuk meg a kieső kapacitás pótlását.


  • A Mátrai Szénerőmű madártávlatból. A képen a magyar mérnökök által szabadalmaztatott, a világ számos pontján alkalmazott ún. Heller-Forgó-féle hűtőtornyok (szürke színben)

Az erőmű műszaki felszereltségén, működésén és kialakításán számos rekonstrukciót végeztek. Az eredetileg 1965-ben üzembe állt erőmű (a rendszerváltásig Gagarin Hőerőmű néven futott…) mai arculatát 1972-re nyerte el, amikor üzembe helyezték a mai napig működő blokkokat. 1998-2000 között számos modernizálást és felújítást végeztek az erőműben, talán a környezetvédelmi szabályozások betartása érdekében, talán nem, de ami biztos: ezeknek az átalakításoknak a gyakorlatban már kevés foganatja volt.

Valószínűleg senkinek nem kell különösebben magyarázni, hogy egy fosszilis energiaforrás-égetéssel működő hőerőmű – minden igyekezet ellenére – kiemelten kockázatos az ökoszisztémára nézve. A Mátrai Erőmű átalakítási munkálatai során, a mérnökök igyekeztek mindent megtenni annak érdekében, hogy a lehető legkevesebb károsanyag-kibocsátással járjon a további működés. A lignit égetése során keletkező füstgáz szilárd és gáz halmazállapotú frakciójából – minden igyekezet ellenére – bizony jut a légkörbe. Méghozzá számottevő mennyiségben. Ha figyelembe vesszük azt, hogy az utóbbi másfél-két évtizedben olyan füstgáztisztító berendezéseket helyeztek üzembe, melyekkel tartani tudják a károsanyag-kibocsátásra vonatkozó Európai Uniós és hazai direktívákat (ún. “B” szennyezettségi határérték alatti kibocsátási normákat), akkor is beláthatjuk: a fosszilis tüzelőanyagokkal működő üzemek minimális kibocsátás mellett is egészségügyi és környezetvédelmi problémákat okoznak. Elég, ha csak a napi időjárás jelentésekből közismert “szálló por” koncentrációra gondolunk. Abba ne menjünk bele, hogy ez a megnevezés egyáltalán nem szakmai (mivel ez a 10 nm alatti mérettartományba eső finom szemcséket takarja), de így legalább mindenki számára kézzel fogható, hogy az erőmű légszennyezése alatt mit is kell értenünk. Szóval, ez a múlt és a jelen. A jövő?

Kérdéses…

2025-ben bezár az erőmű. Végleg. Nem lesz átalakítás, nem lesz modernizálás. Bezárás lesz. Ezt alapvetően minden szakember és minden “laikus” nagyon jó döntésnek tartja (az is!), ugyanakkor – ahogy fent is olvasható – minél előbb meg kell oldani az ország energiaellátásából kieső 14%-os részesedést. Ne gondoljuk, hogy az erőmű bezárásával egy csapásra megoldódott a probléma. A java csak utána jön.

Az évtizedek óta zajló külszíni fejtésű bányászat okozta tájképrombolás, talajdegradálás, környezetszennyezés okozta károk velünk maradnak. Egy ideig biztosan. Ezek kárelhárításához idő és pénz kell. Az Európai Unió a tagállamok számára minden segítséget megad annak érdekében, hogy a jelenleg még működő fosszilis erőműveket kiváltsák megújuló / alternatív energiatermelési megoldásokkal. Hovatovább, arra is van elkülönített alap, ami a környezetszennyező erőművek bezárását követő környezeti helyreállítás, kármentesítés számára szükséges forrásokat biztosítja. Csak reménykedni lehet, hogy a helyreállítás nem húzódik el évtizedekig. Meglátjuk…

Valljuk be, hogy a lignitbányászathoz mai napig használt ~50 éves kotrógép nem nyújt valami bizalomgerjesztő látványt…

A legfontosabb kérdés, amire a legrövidebb választ tudjuk adni: Mi lesz a kieső energiamennyiséggel? Hogyan pótolható? ….. Nem tudni…. Pontosabban, nincs teljességgel megnyugtató megoldás.

Viszont tervek már vannak! Tervekből sosem volt hiány. A kérdés csupán annyi, a környezetvédelmi-energetikai szakemberek mennyire örülnek ezeknek. Lássuk csak. Az elsődleges cél nyilvánvalóan a fosszilis energiahordozó (vagyis a lignit) 100%-ban történő kiváltása környezetbarát, de legalábbis jelentősen kevesebb károsanyag-kibocsátással bíró alapanyaggal.

A tervek szerint földgázüzemű erőművet fognak létesíteni. A meddőhányókon – a rekultivációt követően – napelem parkot alakítanak ki, melyek integrálásához 50 MW teljesítményű akkumulátor hátteret biztosítanak. Barnamezős beruházás gyanánt, kialakítanak egy alternatív alapanyagfeldolgozó üzemegységet is, mely a lakossági (kommunális) hulladékok eddig nem hasznosított hányadának energia tartalékát kívánja égetéssel kiaknázni.

Összefoglalva megállapítható, hogy éppen időszerű Magyarország legnagyobb fosszilis erőművének bezárása. 2025 után következhet a “romok” eltakarítása, a környezeti kármentesítés és a károsanyag-kibocsátástól mentes, új energiatermelési erőmű üzembe állítása.

Viszlát, Mátrai Erőmű (született Gagarin Hőerőmű). Pár évtizedig itt volt velünk, pöfögte magából a bizonytalan összetételű füstgázt, ipari mértékben termelte és égette a lignitet és közben mit sem törődött a környezetünkkel. A Mátrai Erőmű bezárása jó példa arra, hogy sosem késő cselekedni. Mindig időben vagyunk!

Cz.M.

Képek forrása: 24.hu; portfolio.hu; tudatosvasarlo.hu
Az erőművel kapcsolatban további információkat az alábbi cikkekben olvashat:
Gazdaság: Európa legszennyezőbbjei közé került a Mátrai Erőmű | hvg.hu (2016-os cikk)
Veszteséges, környezetszennyező, de még sokáig a nyakunkon marad a Mátrai Erőmű | 24.hu (2020-as cikk)

Leave a Comment

Az ember és a víz kapcsolata: évszázadok óta szennyezzük…

Tags: , , ,

A társadalmi változásokkal, a városok fejlődésével párhuzamosan megjelent az ember által elszennyezett városi víz. A vizek szennyezése és a tisztítás iránti szükséglet egyidős a történelem során fejlődő társadalmakkal. A modern társadalom kialakulásával, az iparosodással a vízszennyezések mértéke eszkalálódott, így egyre nagyobb szükség volt olyan megoldásokra, melyekkel csökkenteni lehetett a vizek szennyezettségét, így újra felhasználhatóvá, emberi fogyasztásra alkalmassá lehet tenni. A cikk áttekintést nyújt a történelem során megjelenő vízproblémákról és a vízszennyezések csökkentésének módszereiről.

A városok kialakulásával (tehát az urbanizáció megjelenésével) a népsűrűség is megváltozott. A városok népesebb, sűrűbben lakott területekké váltak, ahol az ipar és az innováció összpontosult, míg a vidéki térségekben inkább a mezőgazdaság felé billent el a mérleg nyelve, miközben a népesség itt kevéssé sűrűn lakott területeket foglalt el. Tehát a világ népessége a városok felé mozdult el, így koncentráltan jelentek meg a különböző környezeti problémák, levegő és vízszennyezések, egészségkárosító hatások.

 Bevezetés: a kezdetek, az ókori víztisztítási és közművesítési eljárások

Az egyiptomiak

A szennyvíztisztítás kezdeti módszerei már az ókori civilizációkban is megfigyelhetők voltak (Egyiptomban, az ókori Görögországban valamint a Római Birodalomban). Az ókori egyiptomiak szervezett és fejlett társadalma, aprólékosan kialakított államszerkezete több mint három és félezer évig fennmaradt. Ez alatt az időszak alatt a vízgazdálkodás is fontos szerepet játszott, hiszen a sajátos földrajzi elhelyezkedésnek köszönhetően (sivatagi, félsivatagi területek és a Nílus-menti néhány száz méter széles mocsárvidék) az öntözés és az ivóvíz ellátás kérdését is meg kellett oldani. Ahol pedig a lakosság vízfelhasználása mindennapossá válik, ott szennyvíz is keletkezik.  Az ókori Egyiptomban, kb. 5000 évvel ezelőtt már létezett rézből készült vízvezeték, mely naponta szállította a települések lakosainak a Nílusból nyert ivóvizet.

Mezopotámia, Sumér Birodalom

Az első vízgazdálkodási törvény megalkotása i.e. 1800-ban Hammurápi nevéhez fűződik. Törvénykönyve a csatornák védelmére, az öntözéses gazdálkodás megalapozására is kiterjedt.  Törvényei hatására épültek a Tigris folyóval párhuzamosan öntöző főcsatornák a folyás mindkét oldalán, kőalapra épült duzzasztógátakkal. A csatornázás rendszere a házakból kivezető csatornákból, gyűjtő és főgyűjtő csatornákból állt, a befogadó előtt ülepítő aknával, melyet rendszeresen tisztítottak. A csatornák falazata aszfaltba ágyazott tégla volt. A sumérok gátakat, csatornákat, zsilipeket építettek. Mikor megáradt a Tigris és az Eufrátesz, a két folyam vizét a termőföldekre irányították, majd állni hagyták a vizet, ami a talaj ásványi anyagaival eközben feldúsult. Összességében elmondhatjuk, hogy ezzel megszületett az öntözéses gazdálkodás.

Az ókori Görögország

Az ókori Görögország egyik legnépesebb városállamában, Athénban a csatornákat kőbe vésték vagy agyagból égették ki, ezzel viszonylag tartós műszaki állapotot értek el. Szennyvízcsatornákat és hálózatokat alakítottak ki, melyek a föld alatt húzódtak rejtetten és a lakossági szennyvíz Athénból való elvezetését szolgálták. Valószínűsíthetően, a kommunális szennyvizeket öntözésre is felhasználták. Az akkori kb. 200 ezer athéni lakos ivóvízellátását 18 vízmű és vezeték szolgálta. A források vizének elvezetését is megoldották, valamint a talajvíz felhasználását speciális kútrendszerrel tették lehetővé.

A Római Birodalom

Rómában, a lakosságnál keletkező szennyvíz elvezetésére, mai szemmel nézve is modern csatornahálózatokat alakítottak ki. A szennyvíz ülepítés kezdetleges jelei is megfigyelhetők, mivel a szennyvíz szikkasztására emésztő medencéket létesítettek. Az itt ülepített iszapszerű anyagot megpróbálták a mezőgazdaságban újrahasznosítani, a csatornákon keresztül összegyűjtött szennyvizet pedig előbb a Tiberisbe, majd a tengerbe vezették. Ez utóbbit ma már környezetszennyezésnek tekintjük, viszont a kor lehetőségeit figyelembe véve fejlett módszer volt. A Tiberisbe történő szennyvízbevezetés rövid időn belül komoly közegészségügyi problémákat okozott, mivel elszennyezte a folyó vizét, így nem megfelelő minőségű ivóvíz jutott a lakosságnak. Traianus császár uralkodása idején a Tiberis szennyezett vizének tisztítása érdekében, több kilométer hosszú csővezetékeken keresztül tiszta folyóvizet vezettek a Tiberisbe, így újra elfogadható minőségű ivóvizet nyerhettek. Mai szemmel nézve ezt nem tekinthetjük víztisztítási megoldásnak, csupán ökológiailag és kémiailag hasonló minőségű folyóvízzel történő hígításnak, így a szennyezőanyagok nagyságrendekkel kisebb koncentrációban maradtak a Tiberisben. Ugyanakkor a megoldás műszaki kivitelezése pontos mérnöki munkát igényelt, ami mindenképpen kihangsúlyozandó. I.e. 514-ben egy etruszk mérnök tervezte meg a ma is ismert római csatornát, a Cloaca Maxima-t, mely a korabeli Róma leghosszabb csatornája volt. Valószínűsíthetően a város hét dombja között húzódó mocsaras területet is ennek a csatornának köszönhetően sikerült lecsapolni. Fontos kiemelni, hogy azért építettek birodalom szerte hidakat és magasan vezetett falazott csatornákat a szennyvíz (és az ivóvíz) vezetésére, mivel azokban az időkben nyomócső még nem létezett, így a vízszállítást szennyvízátemelőkkel még nem tudták megoldani.

Az idő előrehaladtával egyre több csatorna épült a városban, így szembesülni kellett a hálózat rendszeres karbantartási igényével is. Természetesen nem minden utca volt csatornázva, így a közművesítés hiányában a szennyvizeket az útszéli kis árkokban illetve a kocsikerekek nyomvonalának mélyedésében vezették el.

Róma lakosságának folyamatos növekedése egyre nagyobb felkészültséget kívánt a város csatornázottsága és szennyvíztisztítása tekintetében. A birodalom fénykorában a Róma városának lakossága kb. 1,5 millió fő volt (az egész birodalom összlakossága Traianus császár uralkodása alatt – i.sz. 117-ben – kb. 49-50 millió fő volt). Érdekes tény, hogy a birodalom szervezeti, kulturális és tudományos fejlettségének ellenére, az ország lakosainak csak kis része élt nagyvárosokban, a többség kistelepüléseken, vidéken töltötte mindennapjait. A birodalomban csak néhány olyan város létezett, melynek lakossága elérte a 100 ezer főt. Az i.sz. 4. században, tehát a birodalom utolsó éveiben, Alexandriának 250 ezer fő, Antiochiának 150-200 ezer fő volt a lakossága. A legtöbb városban csupán néhány ezer ember élt. Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy az összes városban, a legkisebbektől kezdve Rómáig bezárólag, önálló csatornahálózat volt, melyen a városi szennyvizet szikkasztásra, szűrésre elvezették, illetve minden város rendelkezett vezetékes ivóvíz hálózattal is.

A középkori települések szennyvízkezeléséből eredő közegészségügyi problémák

A középkori településeken (mai szóhasználattal élve) nyílt csatornahálózatot alkalmaztak, vagyis a háztartásokban, céhműhelyekben keletkező kommunális szennyvízmennyiség kezeletlenül, hígítatlanul ömlött az utcákon kialakított fedetlen csatornákba. Utólag számos humán egészségügyi problémát tulajdonítanak ennek a megoldásnak, elég a százmilliók halálát okozó pestisjárványokra, illetve Coli (Escherichia coli) fertőzésekre gondolnunk. A Coli-járvány még a 20. század közepén is felütötte a fejét Európában, többek között Magyarországon is, kisgyermekek tömeges megbetegedését és halálát okozva. A Ratkó-korszakban a korai közösségbe adás, valamint a bölcsődék és óvodák elégtelen higiéniai állapota, mind kedveztek a járványok terjedésének.

A középkori településeken egyre nagyobb problémát okoztak a humán egészségügyi kockázatot jelentő víz- és talajszennyezések. A korábban épült csatornahálózatokat elhanyagolták, a városok utcáiban kialakított vízelvezető árkok eltömődtek, a háztartási hulladékokat is ide dobták illetve a kommunális szennyvizet is ezekben az árkokban próbálták elvezetni. Azonban a rohamosan romló közegészségügyi állapotoknak a várások szerte leromlott csatornahálózat miatt nehezen lehetett gátat szabni. Az árkokban hömpölygő kommunális szennyvíz rothadt, bűzlött és a talajvizet is elfertőzte. Elgondolkodtató, hogy a rothadó szennyvíz és a nyáron jelentkező légyinvázió milyen napi problémákat okozott a városi lakosoknak. A városok szerte uralkodó tarthatatlan állapotok felszámolására, a vásárokba érkező árusokat arra kötelezték, hogy a vásár végeztével távozva az üres szekereken hulladékot szállítsanak ki a várásokból, ezzel is segítve a közegészségügyi állapotok javítását és csökkentve a csatornahálózatokba jutó hulladékok mennyiségét.

Több érdekes rendelet is napvilágot látott. Például 1372-ben Párizsban törvényben szabályozták, hogy a városi lakosok csak előzetes figyelmeztető felkiáltás után önthették ki szennyvizüket az utcai nyílt csatornahálózatba. Ehhez képest további előrelépést jelentett, hogy később rendeletben tiltották meg a fekáliás kommunális szennyvíz utcára történő kiöntését, és pöcegödrök, emésztők létesítésére kötelezték a lakosságot.

Ezt követően a kisebb-nagyobb középkori városokban egymást követték az ilyen és ehhez hasonló rendeletek, melyek részben vagy egészében megtiltották a városi lakosság számára a hulladék utcai elhelyezését és a kommunális szennyvíz nyílt utcai csatornákba történő kiöntését. Innen datálható az új szemlélet elterjedése, mely mérföldkövet jelentett a szennyvizek tisztítása szempontjából. Bevezették a hulladék és a szennyvíz szervezett elszállítását, melyet zárt kocsikkal végeztek. A pöcegödrök kialakítására műszaki követelményrendszert állítottak fel, mely tartalmazta, hogy a gödör fala és aljzata kőből készüljön, illetve zárt, szintén kő fedőlappal kell biztosítani a bűz és a szennyvíz kijutását. A pöcegödrökből kiszedett (ma úgy mondanánk, hogy víztelenített) fekália tárolására külön rakodóhelyeket jelöltek ki, hogy a folyékony szennyvizet és a szilárd frakciót szétválasszák egymástól.

Ma is köztudott tény, és ez a középkorban sem volt másképp, hogy a csatornázás (főleg az elválasztó jellegű csatornahálózatok kialakítása) költséges eljárás, így nem követte megfelelő ütemben a vízszolgáltatáshoz kiépített többi közművesítési eljárást. Ebből kifolyólag, megjelent egy új környezetszennyezési forma is, a pöcegödrökből a talajba, a talajvízbe majd az élővizekbe jutó szennyezőanyagok megjelenése. A folyók, patakok rohamosan szennyeződtek, és ez hamar ivóvíz-ellátási problémákat okozott illetve a mezőgazdaságban is jelentős terméskiesést jelentett. A középkori városok közül is a legfejlettebbnek Berlin, London és Párizs volt tekinthető. Ezekben a nagyvárosokban a lakosságszám rohamosan emelkedett, így ezzel párhuzamosan a környezetszennyezés, a közegészségügyi problémák is a szennyvízkezelési nehézségek is fokozódtak. A világ első szervezett és a külvárosokra is kiterjedő csatornázási programja ezekben a nagyvárosokban indult meg. Mérnöki műszaki kialakításra vonatkozó rendeleteket adtak ki, melyek szerint a csatornáknak mészhabarcsba rakott kövekből kell készülnie, hogy a szennyvíz szivárgását megakadályozzák. Meghatározták a csatornák kötelező legkisebb mértékű lejtését is.

A szennyvíztisztás, mint környezettechnikai eljárás fejlődése a 19. században

A 19. század nagyvárosainak (országainak) népességnövekedése okán, az ivóvíz-fogyasztás és a szennyvíz mennyisége is nagyságrendekkel emelkedett. A 19. század második felére datálható a szennyvíztisztítás fejlődésének kezdete. Az elsődleges feladat a szennyvizek elvezetésének és elhelyezésének megoldása volt. Bár az ókori civilizációk már megoldották ezt a kérdést, viszont az iparosodás útjára lépett 19. századi társadalmak számára a kommunális mellett, az esetenként sokkal nagyobb szennyezőanyag koncentrációval rendelkező ipari szennyvizek jelentették az új problémát.

A 19. század közepére Európa több nagyvárosában, így Londonban is sikerült a csatornázást megoldani, így lehetőség volt az összegyűjtött szennyvizeket valamiféle tározóba vezetni, és elkülöníteni a lakott területektől, ugyanakkor a csatornahálózaton keresztül érkező szennyvizeket sokszor még mindig a Temzébe engedték. A kor orvosai sejtették, hogy a század folyamán pusztító járványok jelentős része a kezeletlen és humán egészségügyi kockázatot jelentő szennyvizeknek köszönhető. 1876-ban Robert Koch német orvos, mikrobiológus izolálta a tuberkulózis, a kolera és a bélfene baktériumait, és bebizonyította, hogy a fertőzések (járványok) vizes közegben, sok esetben a szennyvizekkel terjednek. Ez a fontos eredmény nem csupán a modern mikrobiológia egyik úttörő felfedezése volt, hanem a majdani biológiai szennyvíztisztítási eljárások kiindulópontjának is tekinthető. A szennyvizekben számos korokozó és betegséget nem okozó baktérium található. A kórokozók közül kiemelendő a tífuszbacilus, a kolera vibris, a vérhasbacilus, a lépfene illetve a tetanusz. A széklet és a vizelet szennyvízbe kerülésével megnövekedik a humán expozíció esélye, így járványok, fertőzés-hullámok alakulhatnak ki. Robert Koch felfedezése e közegészségügyi problémák megelőzése szempontjából is fontos volt.

A szennyvizek szerepe a fertőzésekben, járványokban, több ízben, a való életben is bebizonyosodott. Hazánkban, Pécsett 1890-1891-ben volt hatalmas tífuszjárvány, mely a vízvezetékek hiányos tömítéseinél történő elszennyeződésnek volt köszönhető. A fertőzés megjelent az ivóvíz-hálózatban így a lakossághoz is eljutott.

A 19. század nagyvárosainak népességnövekedése okán, az ivóvíz-fogyasztás és a szennyvíz mennyisége is nagyságrendekkel emelkedett. A 19. században elindult iparosítási hullám az Új Világot, az Egyesült Államokat is érintette. A század utolsó éveiben a keleti parton megjelent gyárak és üzemek rendkívüli mértékben elszennyezték a nagyvárosok környezetében található felszíni és felszín alatti vízbázisokat. Mivel a században létrejövő nagyvárosok többsége vízfolyások mellé épült (az ivóvíz-ellátás, a szennyvíz bevezetés, az ipari vízigények miatt), rövid időn belül bekövetkezett a vízfolyások magas szennyezőanyag koncentrációjából eredő túlterheltség. Habár a csatornázás eredményeként, a szennyvizeket a felszíni vizekbe (tavakba, folyókba) vezették, és így komoly környezetszennyezést valósítottak meg, ennek a megoldásnak mégis volt annyi pozitív hozadéka, hogy a 19. század végére gyakorlatilag megszűntek a milliók halálát okozó világméretű járványok, fertőzéshullámok. A világ első komolyabb és méretben is jelentős szennyvíztisztító telepe Hamburgban épült 1842-ben. A kor technológiai fejlettségi szintjét és lehetőségeit vizsgálva, ez technológiai bravúrnak számított. Kialakították a mechanikai (szűréses), és előülepítéses tisztítási eljárást. Ezek a módszerek a két legfontosabb (legalábbis a korban legfontosabbnak vélt) szennyvíz problémát oldották meg. A szennyvizek zavarossága, lebegőanyagtartalma szemmel is látható szennyezés volt. A mechanikai tisztítással, a telepre beérkező szennyvizet mozgató átemelő szivattyúkat is kímélték, mivel a szűrőket és rácsokat már a telepre vezető csatornahálózatba építették. A kor legnagyobb vívmánya az előülepítési technika volt. Napjainkban használatos paraméterekkel kifejezve, a KOI és BOI értékben is mérhető szennyezőanyag tartalom nagyjából 30%-át tudták kiülepíteni. Az előülepítés bevezetésével a szennyvíztisztító műtárgyak száma is nőtt, és kialakításában már hasonlított a ma ismert szennyvíztisztító telepekre.

Az első biológiai jellegű szennyvíztisztítási kísérlet a talajon történő szennyvízszűrés volt az 1870-es években. Ezt a módszert a mai csepegtetőtestes és eleveniszapos szennyvíztisztítási technológiák előfutárának tekinthetjük, melyek kidolgozására Angliában került sor, hiszen az ország speciális éghajlati viszonyai kedveztek a technológia egész évben történő működtetésének. Ma már ezt a módszert természetközeli szennyvíztisztítási technikaként ismerjük.

A szennyvíziszap kezelési technikák fejlődése

A tisztítási technikák fejlődésével párhuzamosan, megjelent egy addig ismeretlen anyag, a szennyvíziszap. Ennek a kezelésére az addig használt módszerek nem voltak alkalmasak, hiszen a szennyvíziszap halmazállapotát tekintve kettős: magas víztartalommal rendelkezik (több mint 90%), ugyanakkor jelentős a szilárd fázis mennyisége is, mely jellemzően az aerob mikroorganizmusok után maradt szerves anyagot jelenti.

Rájöttek, hogy ha a szennyvíziszapot megfelelő időtartamon keresztül anaerob körülmények között állni hagyják, akkor anaerob lebomlási folyamatok indulnak meg benne (a lebomlás intenzitása és hatásfoka a hőmérséklet emelésével nő). Ezzel párhuzamosan meghatározták, hogy az iszapkezeléshez a mezofil tartomány az ideális (~33oC). Ezt a módszert ma anaerob iszapstabilizálásként ismerjük. Az így kezelt szennyvíziszapot jó hatásfokkal lehetett vízteleníteni, ami egyrészt azt jelentette, hogy az iszap tározása is könnyebbé vált, másrészt a kinyert szilárd fázist, vagyis a szerves anyagot megfelelően lehetett komposztálni.

A modern szennyvíztisztítási módszerek megjelenése

A 20. századra egyértelművé vált, hogy a keletkezett szennyvíz mennyiségét mechanikailag (fizikailag) és más módon is kezelni kell, hiszen számos fertőzésveszélyt, bűz- és szagártalmat tulajdonítottak neki. Az ipari technológiák fejlődésével, ugyanakkor a sokszor környezetszennyező technikák használatával, folyamatosan változó szennyezőanyag összetételű ipari szennyvizek is keletkeztek, melyek sokkal nagyobb kihívást jelentettek a kor szakemberei számára. Sem a kommunális, sem az ipari szennyvizeket nem lehetett a felszíni természetes vízfolyásokba (befogadókba) vezetni, hiszen a szennyezőanyagok koncentrációja messze meghaladta a vízfolyások, tavak öntisztuló képességét. Az I. világháború előtti években a szennyvíztisztító telepek modernizálása jellemzően az ülepítő műtárgyak és az iszapfermentáció létesítményeinek műszaki (mérnöki) fejlesztését jelentette. Komolyabb fejlesztésekre az Egyesült Államokban, Angliában és Németországban volt lehetőség.

A 20. század elején kidolgoztak egy új módszert a vizek minőségének rendszeres vizsgálatára, melyet mind a szennyvizek, mind az ivóvizek minősítésénél alkalmaztak. Ez a szaprobitás vizsgálata (mely a biológiai vízminősítési eljárások egyik legfontosabb lépése). Monitoringozták a nagyvárosok mellett a vízfolyások szaprobitását. A szaprobitás a vizekben lévő holt anyagok lebontásának mértékét jelenti, mely a heterotróf vízi szervezetek számára alkalmas, nem mérgező (biokémiai úton bontható) szerves anyagok mennyiségétől függ. Jellemzésére a KOIps, KOId, BOI5 értékek használatosak.

A 20. század második felében folyamatos fejlesztéseken ment keresztül a biológiai szennyvíztisztítási fokozat is. Növekedett a tisztítás hatékonysága, szélesedett az alkalmazott módszerek köre. Ma már (a teljesség igénye nélkül) biofilmes, csepegtetőtestes, eleveniszapos, „élőgépes”, adszorpciós (azaz szennyezőanyag megkötési) eljárásokat alkalmaznak.

Modern fizikai, kémiai és mikrobiológiai vizsgálatok a vízminősítés szolgálatában

Napjainkban, az Európai Uniós tagság tekintetében is, szigorú környezetvédelmi és vízminőség-védelmi előírásoknak kell megfelelni. Magyarország összes kisebb-nagyobb felszíni vízfolyását (melyek száma kb. 9800-ra tehető) és állóvizét rendszeresen monitoringozni kell, hogy figyelemmel lehessen kísérni a vízminőségi paraméterek változását. Az EU Víz Keretirányelvéhez igazodva, ún. „jó” vízminőségi kategóriában kell tartani a felszíni vizek többségét, ahol pedig ennél rosszabb állapotok vannak, ott kárelhárítást kell alkalmazni (az EU VKI – Víz Keretirányelv szempontjai szerint).

A napjainkban használatos vízminősítési eljárások során, az alábbi vízminőségi osztályokba sorolják a felszíni vizeket (10/2010. (VIII. 18.) VM rendelet illetve MSZ 12749 szabvány alapján):

  1. Kiváló minőségű vizek
  2. Jó minőségű vizek
  3. Megfelelő minőségű vizek
  4. Szennyezett vizek
  5. Erősen szennyezett vizek

Mindezek alapján, minden felszíni vizet be kell sorolni valamelyik minőségi osztályba. A besorolás alapjául a mindenkori kontroll mérések szolgálnak, melyek szigorú kémiai, fizikai szabványmérések illetve mikrobiológiai vizsgálatok objektív számszerű eredményei.

Összefoglalva a fenti gondolatsort:
Láthattuk, hogy a történelem során, a népességnövekedéssel párhuzamosan hogyan fejlődtek a szennyvíztisztítási technikák. Az ókori civilizációk fejlettnek mondható tisztítási módszereit követően kisebb visszaesés volt tapasztalható a középkori civilizációk esetében. Azonban a 19. századra már nem csupán a szennyvíztisztítási igény jelentkezett, hanem a kor műszaki fejlettségével egyidejűleg a tisztítási technikák hatékonysága is jelentősen javult. Napjainkban már modern tisztítási módszerek állnak rendelkezésünkre, melyekkel bármilyen kémiai, fizikai és mikrobiológiai szennyezőanyagot tartalmazó ipari és kommunális szennyvizet megfelelő hatékonysággal tudunk tisztítani.

A tanulmány teljes terjedelme megjelent a Studia-Mundi Economica tudományos folyóiratban:
Czikkely Márton (2019): A társadalmi változásokkal fejlődő települési szennyvízgazdálkodási koncepciók kronologikus áttekintése. Studia-Mundi Economica 6 (2) pp. 37-45.

Leave a Comment