Feltámad az Aral-tó? Az emberi pusztítás talán helyrehozható…


Az Aral-tó volt egykoron a Föld negyedik legnagyobb kiterjedésű tava. Halakban, vízi növényekben gazdag édesvíz volt, melynek sorsa és végül pusztulása kézzel fogható példája az ember által végzett környezetpusztító munkának. No de nézzük, mi a helyzet az egykor virágzó, aztán kiszáradó tóval? Talán menthető a menthetetlennek tűnő? Úgy néz ki!

Az Aral-tó Ázsiában, Üzbegisztán és Türkmenisztán határán található. Az egykori hatalmas tó már nem több, mint egy kicsike vízfelülettel rendelkező, kis kiterjedésű maradvány. Az Aral-tó vesztét az emberi gyarlóság és a profit maximalizálás okozta. Lássuk, miről is van szó, egy kis történelmi kitekintés erejéig.

Ilyen pusztítást ember még nem végzett a Földön…

Az Aral-tó szembeötlő példája annak az emberi tevékenység-típusnak, ami nem nézi a természet kincseit, az élővilág szempontjait, csupán azt tekinti értéknek, ami a kétkezi munkával létrehozott profit. Ez esetben a mezőgazdasági megalomániának esett áldozatul a világ negyedik legnagyobb vízfelülete, mely a tavat tápláló két folyó, a Szir-darja és az Amu-darja elterelésével végzetes mélyütést kapott. A szovjet mezőgazdasági koncepció 1960-tól kezdődően csak arra fókuszált, hogy az alapvetően rossz, vagy nulla termőképességű ázsiai szovjet területeket is be kell vonni a termelésbe, mert egyre kevésbé volt fenntartható a kommunista országbirodalom élelmiszerrel való önellátása. Annak érdekében, hogy az 1950-es években tapasztalható éhséglázadáshoz hasonló ne történhessen meg, az akkori szovjet vezetés kolosszálisnak tűnő ötlettel állt elő: el kell terelni az Aral-tavat tápláló két folyót, hogy azok vizét az alapvetően terméketlen területek öntözésére használják fel. Adódik a kérdés: nem volt a szovjet vezetés környezetében egyetlen hozzáértő szakember sem, aki jelezte volna, hogy ezzel az Aral-tó pár évtizeden belül sivataggá fog változni? Bizonyára volt. De ha volt is, akkor sem szólalt meg, nem mert, hiszen tudjuk, hogy ilyen felső döntés ellenében tiltakozni nem lett volna túlságosan taktikus. A terv tehát megvalósult. A két folyót elterelték, vizüket felhasználták, végtelen mennyiségben öntözték a kiszemelt területeket, valljuk be kevés sikerrel. Hiszen a természet diktálta törvényeket nem lehet felülírni, nincs az a politika döntés, mely a talajnak megmondja, hogy mekkora terméshozammal rendelkezzen bizonyos haszonnövények termesztése esetén. Ez esetben sem volt (még középtávon sem) foganatja az igyekezetnek. De az Aral-tó szempontjából ez másodlagos volt.

A két folyó elterelésével megszűnt a tó folyamatos vízellátása, így megindult a fokozatos feltöltődés. Először a tó egybefüggő vízfelületének mérete kezdett csökkeni, így kisebb-nagyobb szigetek alakultak ki, majd pedig a már különálló vízfelületek további csökkenésével, a vízmélység apadásával, a felöltődési folyamat helyrehozhatatlanul lezárult. Egy egy-két helyen (csupán foltokban) megmaradó víz teljesen betöményedett, sós víz lett. Az egykori édesvízi paradicsomból halotti sivatag lett. Az Aral-tó, mely egykor virágzó vízi ökoszisztéma volt, ma már holdbéli táj képét mutatja. Szárazra került hajóroncsok, egykori áruszállító teherhajók rozsdás maradványai mutatják, hogy valamikor itt több méteres vízmélység és aktív vízi útvonalak voltak. Szavak helyett az alábbi képek sokkal többet mondanak…


Még nincs minden veszve?…!

A cikk elején azt írtam, hogy úgy néz ki, menthető a menthetetlennek tűnő. Talán valóban így is van: ezúttal nem üres frázisokat hallhatunk, hanem valódi cselekvési tervet, mellyel talán visszaállítható az Aral-tó ökoszisztémája. Ha nem is az eredeti állapotában, de részben mindenképpen.

A terv amilyen egyszerű, olyan nagyszerű. 2005-ben a Világbank is belátta, hogy nem ablakon kidobott pénz az Aral-tó maradványainak megmentése és a tó helyrehozatalára forrásokat elkülöníteni. 15 évvel ezelőtt kezdődött el a folyamat, melynek első lépéseként a Világbank által folyósított 8 milliárd dollárból egy hatalmas gátat építettek a tó megmaradt, egybefüggő vízfelületénél. A Kokaral-gát célja az volt, hogy megduzzassza a tó vízmennyiségét, ezáltal emelje a vízszintet és végeredményképpen a tó sós kémiai állapotát hígítsa.

A terv bejött! A gát közel 11 méterrel emelte meg a vízszintet, ezáltal beindult a víz hígulási folyamat. Ha nem is 100%-ban, de sikerült elérni a kívánt célt: a tó megmaradt, feduzzasztott vízének sókoncentrációja rohamosan csökkenni kezdett és a víz eredeti édesvízi állapota kezdett visszaállni. Ökoszisztéma reprodukcióról még nem beszélhetünk, hiszen a több évtizedes természetpusztító munkának meg lett az eredménye. Egyelőre még nem várhatjuk, hogy visszaáll az eredeti ökoszisztéma állapot, ugyanakkor az édesvízi jellegből fakadóan ez bizonyosan be fog következni. Azt nem hiszem, hogy a mi életünkben ezt látni fogjuk, hiszen a természetben nem elég a reset gombot megnyomni az újratervezéshez. Ehhez évtizedek kellenek, de a helyzet korántsem reménytelen.

A maradvány tó vízminősége is javulásnak indult. Az elmúlt hosszú évtizedek alatt a környéken élők hozzá szoktak ahhoz, hogy a víz emberi fogyasztásra alkalmatlan, ismeretlen eredetű szennyezőanyagokkal terhelt, így még az állattartás vízellátására sem alkalmas. Egyébként a sótartalom ezt csak tetézte. Azonban a helyzet gyökeresen megváltozott. Érzékelhetően javult a vízminőség, ami persze nem azt jelenti, hogy azonnal alkalmassá vált volna emberi fogyasztásra, de annyit mindenképpen sikerült elérni, hogy egy egyszerű megmártózás (fürdés) esetén nem lesznek megbetegedések és halálesetek. Ez is valami… A vízben újra megtelepedtek bizonyos halfajok, így a halászat (csökkent kapacitással) újból lehetővé vált. A helyben élők számára ez több, mint reménysugár. A szovjet időkben gyakorlatilag megfosztották őket az életük egyetlen és elsődleges feltételétől, a tó nyújtotta ivóvízbázis, halászat és minden más tevékenységtől. Most azonban új lehetőséget kaptak: a reményt, hogy a tó újra tó lesz. Ha nem is olyan kiterjedésben és nem is olyan virágzó ökoszisztémaként, mint sok-sok évtizeddel ezelőtt, de az biztos, hogy pénzen és akaraton nem fog múlni. A tónak varázslatos történelmi múltja van, tragikus közelmúltja, de bíztató jelene és jövője. Reménykedjünk…

Tetszett a cikk? Köszönöm, ha megosztja...
Share on Facebook
Facebook
Email this to someone
email
Tweet about this on Twitter
Twitter
Share on LinkedIn
Linkedin
Share on Tumblr
Tumblr
Print this page
Print

A túlfogyasztás és a környezeti erőforrás-gazdálkodás (1. rész)

Modern világunk egyik legnagyobb problémája a túlfogyasztás és a környezeti erőforrásokkal való gazdálkodás fenntarthatatlansága. Minden évben egyre korábban érkezik el az a nap, amikorra a Föld éves teljes erőforrás-készletét felhasználjuk, és ezt követően minden nappal “túlfogyasztunk”.

Ahhoz, hogy a problémát elemezni tudjuk, először tisztáznunk kell: mit nevezünk túlfogyasztásnak? Túlfogyasztás alatt azt értjük, hogy minden évben elérkezik egy nap, amikorra a Földön élő teljes népesség a Föld erőforrásait, energiakészleteit teljes egészében felhasználja arra az évre (= túlfogyasztás napja), így minden ezt követő nappal úgymond túlfogyasztjuk a Föld erőforrásait, vagyis kihasználjuk a Föld által nyújtott lehetőségeket. Tehát túlfogyasztásról akkor (és attól a naptól kezdődően) beszélhetünk, amikor az emberiség teljes erőforrásigénye elérte és onnantól meghaladja a rendelkezése álló földi erőforrás-készleteket, vagyis azon termékenység, energiaforrás és biomassza mennyiséget, amit a Bolygó évente megújítani képes. Ezt a megújítható mennyiséget nevezi a szakirodalom biokapacitásnak. Sajnos a túlfogyasztás napja minden évben egyre korábban van, ami azt jelenti, hogy a dinamikusan növekvő globális népesség egyre nagyobb mértékben aknázza ki a Bolygó készleteit. Ennek a kiaknázási mértéknek a számszerűsítésére találták ki az ún. ökológiai lábnyom fogalmát, de erről még a későbbiekben szó lesz.


1969 kiemelt év volt az emberiség több évezredes történetében. 1969-ben szállt Holdra az Apollo 11 legénysége, ezzel új utakat nyitva a világűr megismeréséhez illetve a tudományos ismereteink bővítéséhez. 1969 azonban más, kevésbé örvendetes eseményt is tartogatott. Ez volt az az év, amikor a Föld népessége úgy tudott egy teljes naptári évet leélni, hogy nem történt túlfogyasztás, vagyis 1969-ben volt olyan utoljára, hogy a Föld által kínált erőforrások teljes egészében elegendőnek bizonyultak az emberiség szükségleteinek maradéktalan kielégítésére. 1969 óta az emberiség ökológiai lábnyoma folyamatosan növekszik, és úgy tűnik, hogy a folyamat (egyelőre) megállíthatatlan.

A Föld megújítható erőforrás-készlete

A korábban említett biokapacitás reprezentatívan fejezi ki azt a megújuló, és a Föld által minden évben megújított erőforrás mennyiséget, mellyel az egyes naptári években gazdálkodni tudunk. Más kontextusban vizsgálva, a biokapacitás egyúttal a Földön található biológiai aktív (tehát rendszeresen hasznosítható) szárazföldi és tengeri területeket is jelenti. Ezek a területegységek az emberi, ipari tevékenységekre megfelelően hasznosíthatók, a termelésbe bevonhatók. Tehát a biokapacitás az valójában egy mérőszám, melynek alapja az előbb említett területmennyiség. A Föld területeinek termékenysége, hasznosíthatósága különböző, hiszen nem mindegy, hogy egy félsivatagos vagy akár teljesen sivatagi területről beszélünk, vagy mondjuk a Kárpát-medencében vizsgáljuk a kérdést. Belátható, hogy a biokapacitás kalkulációja során ezt a területi egyenlőtlenséget mindenképpen figyelembe kell venni, ha reális és objektív eredményt akarunk kapni. A Föld teljes erőforrásmennyisége tehát a hasznosítható területek nagyságával, mennyiségével összhangban álló szám, aminek tökéletes kiegészítője az ún. ökológiai lábnyom. Ezt a fogalmat is egyre többfelé hallani, olvasni, összehasonlításokat és elemzéseket lehet találni az egyes országok ökológiai lábnyomának összehasonlításából, ugyanakkor csak kevés helyen van összefoglaló magyarázat arra vonatkozóan, hogy miért olyan kiemelt jelentőségű ez a mutatószám. Az ökológiai lábnyom nem más, mint egy olyan számszerű érték, mely megadja, hogy egy ország, vagy kisebb léptékben egy közösség és végül az egyén az egy éves életciklusa során mekkora területnek megfelelő erőforrásmennyiséget használt fel. Vagyis az ökológiai lábnyom a biokapacitáshoz hasonlóan, területre vetítve számítja ki és adja meg az egy év alatt elhasznált földi erőforrás készlet mennyiségét.

Miért olyan aggasztó a növekvő ökológiai lábnyom érték?

A válasz egyrészt roppant egyszerű és rövid, másrészt viszont hosszabb magyarázatot is igényelhet. Kezdjük az elején. Egyértelműen kijelenthető, hogy az ökológiai lábnyom egy reális szám. Ezáltal pedig összehasonlítást tesz lehetővé az egyes országok, városok, közösségek és végül az egyének között.

Az ökológiai lábnyom és így közvetve a biokapacitás számításának van azonban egy olyan szegmense, amit figyelembe kell venni, hogy a kapott értékek alapján az előbb említett összehasonlítást el tudjuk végezni. Nem csupán az számít, hogy a rendelkezésre álló földterületekből mennyit tudunk termelésbe vonni (vagyis mennyi nincs beépítve, lebetonozva stb.), hanem az is fontos, hogy az így kiválogatott területek termelékenysége (termőképessége) mekkora. Beláthatjuk, hogy a különböző földrajzi területeken fekvő földek termőképessége akár szignifikáns különbséget is mutathat, így nem árt az ökológiai lábnyom kalkulációnál ezt figyelembe venni. Annak érdekébe, hogy a kapott adatok ne torzítsanak, a kutatók mutatószámokat vezettek be, melyekkel mérsékelni tudják az eredményekben jelentkező ferdítéseket. Tehát ha az összehasonlítás a legfőbb célunk, akkor nem árt ezeket figyelembe venni.

No de a fő kérdésünk /az alcímben/ az volt, hogy mégis miért aggasztó, hogy az ökológiai lábnyomunk folyamatosan növekszik? Több szempont miatt érdemes a kérdést a maga alapvető összetettségében vizsgálni. Egyrészt nem mindegy, hogy a fejlett vagy a fejlődő világ országairól beszélünk. Másrészt az is fontos, hogy kifejtsük az ökológiai lábnyom kistestvéreit (nevezetesen a karbonlábnyomot és a vízlábnyomot).

A fejlett világ országaiban – lehetőség szerint – igyekeznek alternatív, megújuló energiaforrásokat alkalmazni, és sok esetben már nem műtrágyázással, hanem termésnövelő bioanyagokkal tudják biztosítani a mezőgazdasági termékek piaci versenyelőnyét. Azonban a fejlett országok népessége a megszokott életfeltételek biztosítása érdekében bizony túlfogyaszt, azaz a megnövekedett igényeket (és annál “még többet”) a folyamatosan növekvő nyersanyagigénnyel fedezik. Lássuk be, hogy ez a tendencia nem fenntartható. Mi a helyzet a fejlődő világ országainak esetében? Ezeket az államokat gyakran harmadik világ országaiként is aposztrofálják, ami ez esetben nem pejoratív jelző, hanem bizony arra fókuszál, hogy a fejlett országokhoz képest másik fejlődési szinten állnak (még). Esetükben a népességrobbanás fázisa tapasztalható, aminek sajnos komoly környezetkárosító hatásai vannak. Ezek a problémák nem csupán a fejlődő országokat érintik, hanem közvetve a fejlett nyugati államokat is. Ennek az az oka, hogy a fejlett országok, gazdasági versenyelőnyük megtartása érdekében a gyártástechnológia és termelési eljárásaik egy részét a harmadik világ országaiba telepítették át, a kedvező adózási környezet és az olcsó munkaerő miatt. Ez azt eredményezi, hogy a technológia egy részének áttelepítésével a környezetszennyezést, mint negatív externáliát is kivitték országaik határán kívülre. Onnantól kezdve a megjelenő környezetszennyezési hatások és gazdasági következmények már a harmadik világ országait érintik. Ez a technológia kitelepítési megoldás nem újkeletű, hiszen nagy európai és amerikai sport márkák már évtizedek óta alkalmazzák, így nyilvánvalóan a termékeken nagyobb haszonkulcsot tudnak realizálni, hovatovább nem kell a kirótt büntetési tételek (pl. talajterhelési bírság) egy részével foglalkozniuk.

A cikksorozat második része a globális gazdasági versenyelőnyökre és az innovációból eredő többletköltségek elemzésére fókuszál.

Tetszett a cikk? Köszönöm, ha megosztja...
Share on Facebook
Facebook
Email this to someone
email
Tweet about this on Twitter
Twitter
Share on LinkedIn
Linkedin
Share on Tumblr
Tumblr
Print this page
Print

Bezár a környezetszennyező Mátrai Erőmű – ELEMZÉS

A kormány bejelentette, hogy 2025 év végére bezárják az ország utolsó szénerőművét, a környezetszennyező Mátrai Erőművet. Az ország teljes szén-dioxid kibocsátásának 14%-ért felelős erőmű működési engedélyét nem hosszabbítják meg.

Magyarország legnagyobb szén-dioxid kibocsátója a Mátra lábánál található fosszilis erőmű. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a fenntarthatóság, a zöld jövő irányába tett lépések legfontosabbika, hogy az országban ne működhessen olyan erőmű, mely az energiatermelést fosszilis anyagok elégetésével oldja meg. Nem lehet azt mondani, hogy a kormány elkapkodta volna az erőmű bezárását. Jobb később, mint soha alapon döntött. De mégis időben. Az idén 56 éve üzemelő Mátrai Erőmű működési engedélye 2025 év végével lejár, és a bezárás a valóságban annyit jelent, hogy a továbbiakban nem újítják meg a működési engedélyt, tehát valóban be kell zárni a “kaput”. A Greenpeace két évvel ezelőtt indított petíciót ennek érdekében, ami úgy látszik, 2021-re nyitott fülekre talált. Ugyanakkor számos nyitott kérdés maradt az erőmű körül, melyek megválaszolásra várnak. Haladjunk sorjában…

A visontai Mátrai Erőmű Zrt. (mert ez a hivatalos neve) Paks után a második legnagyobb teljesítményű erőműve Magyarországnak. A széntüzelésű (konkrétabban lignit égetéssel működő) erőmű hatalmas, összesen 950 MW teljesítményre képes, ami – ahogy már fent szerepelt – az ország teljes energiafogyasztásának 14%-át biztosítja. Az eredeti tervek szerint, a 2025-ben lejáró működési engedély esetleges meghosszabbítása esetén, egészen 2029-ig használtak volna lignitet az energiatermelésre. A működéshez szükséges lignitmennyiséget az erőmű saját bányáiban, külszíni fejtéssel bányásszák (lásd a lenti képet). Ennek alapját az Észak-Magyarországon elterülő /bányászható/, közel 1 milliárd tonnás lignitvagyon biztosítja. A korrektség kedvéért meg kell jegyezni, hogy a környezetvédelem érdekében (?) az erőmű 10%-os arányban biomasszát is kever az elégetendő lignithez, viszont ettől még önmagában nem lesz környezetbarátabb a működés. Természetesen a 10% is több, mint a semmi, viszont a károsanyag (jellemzően szén-dioxid) kibocsátás mennyiségében nem jelent szignifikáns változást. 2025-től azonban új idők jönnek. A kieső energiamennyiséget (termelési kapacitást) ki kell váltani. Méghozzá belátható időn belül. Az addig rendelkezésre álló három év során be kell foltozni a keletkező mennyiségi űrt. Na de hogyan? El kell gondolkodni azon, hogy a továbbiakban milyen lehetőségek állnak rendelkezésre annak érdekében, hogy 2025 után ne egy másik környezetszennyező megoldással termelő erőművet állítsunk a Mátrai Erőmű helyére, hanem alternatív módon oldhassuk meg a kieső kapacitás pótlását.


Az erőmű műszaki felszereltségén, működésén és kialakításán számos rekonstrukciót végeztek. Az eredetileg 1965-ben üzembe állt erőmű (a rendszerváltásig Gagarin Hőerőmű néven futott…) mai arculatát 1972-re nyerte el, amikor üzembe helyezték a mai napig működő blokkokat. 1998-2000 között számos modernizálást és felújítást végeztek az erőműben, talán a környezetvédelmi szabályozások betartása érdekében, talán nem, de ami biztos: ezeknek az átalakításoknak a gyakorlatban már kevés foganatja volt.

Valószínűleg senkinek nem kell különösebben magyarázni, hogy egy fosszilis energiaforrás-égetéssel működő hőerőmű – minden igyekezet ellenére – kiemelten kockázatos az ökoszisztémára nézve. A Mátrai Erőmű átalakítási munkálatai során, a mérnökök igyekeztek mindent megtenni annak érdekében, hogy a lehető legkevesebb károsanyag-kibocsátással járjon a további működés. A lignit égetése során keletkező füstgáz szilárd és gáz halmazállapotú frakciójából – minden igyekezet ellenére – bizony jut a légkörbe. Méghozzá számottevő mennyiségben. Ha figyelembe vesszük azt, hogy az utóbbi másfél-két évtizedben olyan füstgáztisztító berendezéseket helyeztek üzembe, melyekkel tartani tudják a károsanyag-kibocsátásra vonatkozó Európai Uniós és hazai direktívákat (ún. “B” szennyezettségi határérték alatti kibocsátási normákat), akkor is beláthatjuk: a fosszilis tüzelőanyagokkal működő üzemek minimális kibocsátás mellett is egészségügyi és környezetvédelmi problémákat okoznak. Elég, ha csak a napi időjárás jelentésekből közismert “szálló por” koncentrációra gondolunk. Abba ne menjünk bele, hogy ez a megnevezés egyáltalán nem szakmai (mivel ez a 10 nm alatti mérettartományba eső finom szemcséket takarja), de így legalább mindenki számára kézzel fogható, hogy az erőmű légszennyezése alatt mit is kell értenünk. Szóval, ez a múlt és a jelen. A jövő?

Kérdéses…

2025-ben bezár az erőmű. Végleg. Nem lesz átalakítás, nem lesz modernizálás. Bezárás lesz. Ezt alapvetően minden szakember és minden “laikus” nagyon jó döntésnek tartja (az is!), ugyanakkor – ahogy fent is olvasható – minél előbb meg kell oldani az ország energiaellátásából kieső 14%-os részesedést. Ne gondoljuk, hogy az erőmű bezárásával egy csapásra megoldódott a probléma. A java csak utána jön.

Az évtizedek óta zajló külszíni fejtésű bányászat okozta tájképrombolás, talajdegradálás, környezetszennyezés okozta károk velünk maradnak. Egy ideig biztosan. Ezek kárelhárításához idő és pénz kell. Az Európai Unió a tagállamok számára minden segítséget megad annak érdekében, hogy a jelenleg még működő fosszilis erőműveket kiváltsák megújuló / alternatív energiatermelési megoldásokkal. Hovatovább, arra is van elkülönített alap, ami a környezetszennyező erőművek bezárását követő környezeti helyreállítás, kármentesítés számára szükséges forrásokat biztosítja. Csak reménykedni lehet, hogy a helyreállítás nem húzódik el évtizedekig. Meglátjuk…

Valljuk be, hogy a lignitbányászathoz mai napig használt ~50 éves kotrógép nem nyújt valami bizalomgerjesztő látványt…

A legfontosabb kérdés, amire a legrövidebb választ tudjuk adni: Mi lesz a kieső energiamennyiséggel? Hogyan pótolható? ….. Nem tudni…. Pontosabban, nincs teljességgel megnyugtató megoldás.

Viszont tervek már vannak! Tervekből sosem volt hiány. A kérdés csupán annyi, a környezetvédelmi-energetikai szakemberek mennyire örülnek ezeknek. Lássuk csak. Az elsődleges cél nyilvánvalóan a fosszilis energiahordozó (vagyis a lignit) 100%-ban történő kiváltása környezetbarát, de legalábbis jelentősen kevesebb károsanyag-kibocsátással bíró alapanyaggal.

A tervek szerint földgázüzemű erőművet fognak létesíteni. A meddőhányókon – a rekultivációt követően – napelem parkot alakítanak ki, melyek integrálásához 50 MW teljesítményű akkumulátor hátteret biztosítanak. Barnamezős beruházás gyanánt, kialakítanak egy alternatív alapanyagfeldolgozó üzemegységet is, mely a lakossági (kommunális) hulladékok eddig nem hasznosított hányadának energia tartalékát kívánja égetéssel kiaknázni.

Összefoglalva megállapítható, hogy éppen időszerű Magyarország legnagyobb fosszilis erőművének bezárása. 2025 után következhet a “romok” eltakarítása, a környezeti kármentesítés és a károsanyag-kibocsátástól mentes, új energiatermelési erőmű üzembe állítása.

Viszlát, Mátrai Erőmű (született Gagarin Hőerőmű). Pár évtizedig itt volt velünk, pöfögte magából a bizonytalan összetételű füstgázt, ipari mértékben termelte és égette a lignitet és közben mit sem törődött a környezetünkkel. A Mátrai Erőmű bezárása jó példa arra, hogy sosem késő cselekedni. Mindig időben vagyunk!

Cz.M.


Képek forrása: 24.hu; portfolio.hu; tudatosvasarlo.hu
Az erőművel kapcsolatban további információkat az alábbi cikkekben olvashat:
Gazdaság: Európa legszennyezőbbjei közé került a Mátrai Erőmű | hvg.hu (2016-os cikk)
Veszteséges, környezetszennyező, de még sokáig a nyakunkon marad a Mátrai Erőmű | 24.hu (2020-as cikk)

Tetszett a cikk? Köszönöm, ha megosztja...
Share on Facebook
Facebook
Email this to someone
email
Tweet about this on Twitter
Twitter
Share on LinkedIn
Linkedin
Share on Tumblr
Tumblr
Print this page
Print