Feltámad az Aral-tó? Az emberi pusztítás talán helyrehozható…


Az Aral-tó volt egykoron a Föld negyedik legnagyobb kiterjedésű tava. Halakban, vízi növényekben gazdag édesvíz volt, melynek sorsa és végül pusztulása kézzel fogható példája az ember által végzett környezetpusztító munkának. No de nézzük, mi a helyzet az egykor virágzó, aztán kiszáradó tóval? Talán menthető a menthetetlennek tűnő? Úgy néz ki!

Az Aral-tó Ázsiában, Üzbegisztán és Türkmenisztán határán található. Az egykori hatalmas tó már nem több, mint egy kicsike vízfelülettel rendelkező, kis kiterjedésű maradvány. Az Aral-tó vesztét az emberi gyarlóság és a profit maximalizálás okozta. Lássuk, miről is van szó, egy kis történelmi kitekintés erejéig.

Ilyen pusztítást ember még nem végzett a Földön…

Az Aral-tó szembeötlő példája annak az emberi tevékenység-típusnak, ami nem nézi a természet kincseit, az élővilág szempontjait, csupán azt tekinti értéknek, ami a kétkezi munkával létrehozott profit. Ez esetben a mezőgazdasági megalomániának esett áldozatul a világ negyedik legnagyobb vízfelülete, mely a tavat tápláló két folyó, a Szir-darja és az Amu-darja elterelésével végzetes mélyütést kapott. A szovjet mezőgazdasági koncepció 1960-tól kezdődően csak arra fókuszált, hogy az alapvetően rossz, vagy nulla termőképességű ázsiai szovjet területeket is be kell vonni a termelésbe, mert egyre kevésbé volt fenntartható a kommunista országbirodalom élelmiszerrel való önellátása. Annak érdekében, hogy az 1950-es években tapasztalható éhséglázadáshoz hasonló ne történhessen meg, az akkori szovjet vezetés kolosszálisnak tűnő ötlettel állt elő: el kell terelni az Aral-tavat tápláló két folyót, hogy azok vizét az alapvetően terméketlen területek öntözésére használják fel. Adódik a kérdés: nem volt a szovjet vezetés környezetében egyetlen hozzáértő szakember sem, aki jelezte volna, hogy ezzel az Aral-tó pár évtizeden belül sivataggá fog változni? Bizonyára volt. De ha volt is, akkor sem szólalt meg, nem mert, hiszen tudjuk, hogy ilyen felső döntés ellenében tiltakozni nem lett volna túlságosan taktikus. A terv tehát megvalósult. A két folyót elterelték, vizüket felhasználták, végtelen mennyiségben öntözték a kiszemelt területeket, valljuk be kevés sikerrel. Hiszen a természet diktálta törvényeket nem lehet felülírni, nincs az a politika döntés, mely a talajnak megmondja, hogy mekkora terméshozammal rendelkezzen bizonyos haszonnövények termesztése esetén. Ez esetben sem volt (még középtávon sem) foganatja az igyekezetnek. De az Aral-tó szempontjából ez másodlagos volt.

A két folyó elterelésével megszűnt a tó folyamatos vízellátása, így megindult a fokozatos feltöltődés. Először a tó egybefüggő vízfelületének mérete kezdett csökkeni, így kisebb-nagyobb szigetek alakultak ki, majd pedig a már különálló vízfelületek további csökkenésével, a vízmélység apadásával, a felöltődési folyamat helyrehozhatatlanul lezárult. Egy egy-két helyen (csupán foltokban) megmaradó víz teljesen betöményedett, sós víz lett. Az egykori édesvízi paradicsomból halotti sivatag lett. Az Aral-tó, mely egykor virágzó vízi ökoszisztéma volt, ma már holdbéli táj képét mutatja. Szárazra került hajóroncsok, egykori áruszállító teherhajók rozsdás maradványai mutatják, hogy valamikor itt több méteres vízmélység és aktív vízi útvonalak voltak. Szavak helyett az alábbi képek sokkal többet mondanak…


Még nincs minden veszve?…!

A cikk elején azt írtam, hogy úgy néz ki, menthető a menthetetlennek tűnő. Talán valóban így is van: ezúttal nem üres frázisokat hallhatunk, hanem valódi cselekvési tervet, mellyel talán visszaállítható az Aral-tó ökoszisztémája. Ha nem is az eredeti állapotában, de részben mindenképpen.

A terv amilyen egyszerű, olyan nagyszerű. 2005-ben a Világbank is belátta, hogy nem ablakon kidobott pénz az Aral-tó maradványainak megmentése és a tó helyrehozatalára forrásokat elkülöníteni. 15 évvel ezelőtt kezdődött el a folyamat, melynek első lépéseként a Világbank által folyósított 8 milliárd dollárból egy hatalmas gátat építettek a tó megmaradt, egybefüggő vízfelületénél. A Kokaral-gát célja az volt, hogy megduzzassza a tó vízmennyiségét, ezáltal emelje a vízszintet és végeredményképpen a tó sós kémiai állapotát hígítsa.

A terv bejött! A gát közel 11 méterrel emelte meg a vízszintet, ezáltal beindult a víz hígulási folyamat. Ha nem is 100%-ban, de sikerült elérni a kívánt célt: a tó megmaradt, feduzzasztott vízének sókoncentrációja rohamosan csökkenni kezdett és a víz eredeti édesvízi állapota kezdett visszaállni. Ökoszisztéma reprodukcióról még nem beszélhetünk, hiszen a több évtizedes természetpusztító munkának meg lett az eredménye. Egyelőre még nem várhatjuk, hogy visszaáll az eredeti ökoszisztéma állapot, ugyanakkor az édesvízi jellegből fakadóan ez bizonyosan be fog következni. Azt nem hiszem, hogy a mi életünkben ezt látni fogjuk, hiszen a természetben nem elég a reset gombot megnyomni az újratervezéshez. Ehhez évtizedek kellenek, de a helyzet korántsem reménytelen.

A maradvány tó vízminősége is javulásnak indult. Az elmúlt hosszú évtizedek alatt a környéken élők hozzá szoktak ahhoz, hogy a víz emberi fogyasztásra alkalmatlan, ismeretlen eredetű szennyezőanyagokkal terhelt, így még az állattartás vízellátására sem alkalmas. Egyébként a sótartalom ezt csak tetézte. Azonban a helyzet gyökeresen megváltozott. Érzékelhetően javult a vízminőség, ami persze nem azt jelenti, hogy azonnal alkalmassá vált volna emberi fogyasztásra, de annyit mindenképpen sikerült elérni, hogy egy egyszerű megmártózás (fürdés) esetén nem lesznek megbetegedések és halálesetek. Ez is valami… A vízben újra megtelepedtek bizonyos halfajok, így a halászat (csökkent kapacitással) újból lehetővé vált. A helyben élők számára ez több, mint reménysugár. A szovjet időkben gyakorlatilag megfosztották őket az életük egyetlen és elsődleges feltételétől, a tó nyújtotta ivóvízbázis, halászat és minden más tevékenységtől. Most azonban új lehetőséget kaptak: a reményt, hogy a tó újra tó lesz. Ha nem is olyan kiterjedésben és nem is olyan virágzó ökoszisztémaként, mint sok-sok évtizeddel ezelőtt, de az biztos, hogy pénzen és akaraton nem fog múlni. A tónak varázslatos történelmi múltja van, tragikus közelmúltja, de bíztató jelene és jövője. Reménykedjünk…

Tetszett a cikk? Köszönöm, ha megosztja...
Share on Facebook
Facebook
Email this to someone
email
Tweet about this on Twitter
Twitter
Share on LinkedIn
Linkedin
Share on Tumblr
Tumblr
Print this page
Print

Gondolatok a Föld Napjáról

Minden év április 22-én a Föld Napját ünnepeljük. Fontos nap, de valójában az év 365 napja a Földről kellene, hogy szóljon. Nagy kár, hogy csak évente egyszer gondolkozunk el igazán arról, hogy mit kaptunk, mit adott nekünk a Föld, a minket körülvevő megannyi természeti csoda.

A Föld Napját 1970 óta ünneplik szerte a világon, Magyarországon viszont “csak” 1990 óta. A környezet- és klímavédelem nagy napja a mai, mely nem csupán politika síkon értelmezhető. Bizony sokkal hangsúlyosabb hányadát a mindennapok emberi gondolatai adják. Azon embereké, akiknek fontos a környezetünk védelme, a természeti értékeink megóvása. Az alábbiakban álljon itt néhány gondolat arról, hogy egész pontosan mit is ünnepelünk a mai napon.

A környezetvédelem az elmúlt évtizedekben globális rendszerré nőtte ki magát, mely napjainkra az egyetlen lehetőség maradt a fenntartható jövő felé vezető úton. Évről évre egyre súlyosbodó klímaválsággal kell szembenéznünk, mely már az ajtón kopogtat. Mindenki saját bőrén érezheti, hogy milyen az, amikor a 12-ből közel 7 hónapig hideg, télies időjárás van, és a napot csak 4-5 hónapig látjuk. A gazdasági érdekek, a termeléskapacitás fokozása érdekében, még ma is sok olyan ország van, ahol fosszilis energiahordozókkal termelik meg az energiaellátáshoz szükséges villamos áramot, széntüzelésű erőművek pöfögik magukból a légszennyező anyagokat. Az emberi egészségre is ártalmas anyagok, a globális felmelegedést és üvegházhatást okozó gázok mennyisége folyamatosan növekszik. A világ össze-metán, dinitrogén-oxid és szén-dioxid kibocsátása nem csökkent szignifikáns mértékben, ami azt jelenti, hogy jelenlegi ismereteink szerint nem tudunk megálljt parancsolni a vészesen közeledő 2-3 fokos átlaghőmérséklet emelkedésnek. Mindez aggasztó jel a jövőre nézve, hiszen a Föld légkörének átlaghőmérséklete kényes egyensúlyban tartja az ökoszisztémákat, a biodiverzitást és a tengerek, óceánok vízszintjeit. Kutatók már számos alkalommal rávilágítottak arra, hogy várhatóan mit okoz egy ilyen mértékű hőmérséklet emelkedés. Számolnunk kell azzal, hogy tengereink, óceánjaink vízszintje drasztikus mértékben fog emelkedni (a sarki jégsapkák folyamatos olvadása következtében), így veszélybe kerülnek a tengerszint magasságában fekvő országok partmenti városai (pl. Balti-államok, Afrika partvidéke). A fosszilis energiahordozók a mai napig a legolcsóbb, de egyben legszennyezőbb lehetőséget kínálják azon államok számára, akik a termelési rendszerük, versenyképességük érdekében minél kevesebbet akarnak költeni a környezeti externáliákra. Ez az állapot jelenleg még fenntartható, ugyanakkor a jövő mást mutat. Ha egyre több ország áll át a megújuló energiaforrások alkalmazására, egyre több kormány látja be azt, hogy nincs más megoldás, mint a zöld energia részarányának növelése, akkor az így átalakú piac erejénél fogva rá lehet kényszeríteni a technológia-váltásra az eddig még szkeptikus országokat.

A biodiverzitás változása, a fajok eltűnése vagy épp veszélybe kerülése a mindennapok részévé vált. A Föld tüdejének számító esőerdőkben naponta több focipályányi erdőt tüntetnek el (irtanak ki). Ennek oka, hogy a fokozódó gazdasági versenyben az alapvetően gyengébb gazdasági potenciállal rendelkező országok csak úgy tudják versenyképességüket megtartani, ha minél nagyobb földterületeket vonnak be a mezőgazdasági és ipari termelés alá. Ennek viszont a Föld oxigén-háztartását biztosító esőerdők esnek áldozatul. A környezet védelme általánosan elfogadott és követendő példa kellene, hogy legyen. Legfőképpen annak érdekében, hogy az átalakú világunkban ugyanúgy jelentkező fogyasztási igényeket fenntartható módon tudjuk kielégíteni. A víz- és talajszennyezések kármentesítése, az urbanizációval megnövekedő szennyvízmennyiség kezelése mind nagyobb odafigyelést és szakértelmet igényel, hiszen új szennyezőanyagok jelennek meg, melyek mind nagyobb pusztítás okoznak az ökoszisztémákban. Nem szabad elmenni szó nélkül amellett sem, hogy a világ két részre szakadt: míg a fejlett országokban a városok központi mérete csökken és a kertvárosokba, az élhető területekre költözés a tendencia, addig a fejlődő, harmadik világbeli országokban viszont az urbanizáció népességnövekedési szakaszát láthatjuk. Ennek oka abban keresendő, hogy az olcsó munkaerő és a termelési kapacitás a városok központjaiba összpontosul, mely magában hordozza a városokba költözést és a városok méretének drasztikus növekedését is. 2050-re a világ metropoliszainak (10 millió főnél nagyobb lakosú városainak) jelentős része a harmadik világbeli országokban fog kialakulni. Ezek mind olyan kérdések, melyekkel nem csupán a Föld Napján, hanem az év össze napjának minden percében foglalkoznunk kell. Csak így lehet megoldást találni a globális és egymással összefüggő problémákra.

Végül, de nem utolsó sorban, ne felejtsük, hogy nem csupán napjaink környezettudatos életvitelében van szerepünk és felelősségünk, hanem a gyermekeink, unokáink nevelésében is. Nem hagyhatjuk, hogy egy olyan világban nőjenek fel, ahol ritka a zöld növényzet, ahol holt-folyókkal találkoznak, ahol minden nap maszkban kell járniuk az utcákon az elviselhetetlen és káros mértékű légszennyezettség miatt. Felelősségünk van abban, hogy a környezetünk, a természet szépségeinket szeretetére neveljük őket. Arra, hogy fontosak a növény- és állatfajok. Arra, hogy értéke van egy ízletes gyümölcsnek és a napfénytől csillogó kék égboltnak. Gyermekeinkből, unokáinkból környezettudatos embereket kell nevelnünk. Adjuk át nekik, őrizzük meg számukra azt a sok természeti csodát és szépséget, amit nekünk volt lehetőségünk örökölni szüleinktől.

Tetszett a cikk? Köszönöm, ha megosztja...
Share on Facebook
Facebook
Email this to someone
email
Tweet about this on Twitter
Twitter
Share on LinkedIn
Linkedin
Share on Tumblr
Tumblr
Print this page
Print

Bezár a környezetszennyező Mátrai Erőmű – ELEMZÉS

A kormány bejelentette, hogy 2025 év végére bezárják az ország utolsó szénerőművét, a környezetszennyező Mátrai Erőművet. Az ország teljes szén-dioxid kibocsátásának 14%-ért felelős erőmű működési engedélyét nem hosszabbítják meg.

Magyarország legnagyobb szén-dioxid kibocsátója a Mátra lábánál található fosszilis erőmű. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a fenntarthatóság, a zöld jövő irányába tett lépések legfontosabbika, hogy az országban ne működhessen olyan erőmű, mely az energiatermelést fosszilis anyagok elégetésével oldja meg. Nem lehet azt mondani, hogy a kormány elkapkodta volna az erőmű bezárását. Jobb később, mint soha alapon döntött. De mégis időben. Az idén 56 éve üzemelő Mátrai Erőmű működési engedélye 2025 év végével lejár, és a bezárás a valóságban annyit jelent, hogy a továbbiakban nem újítják meg a működési engedélyt, tehát valóban be kell zárni a “kaput”. A Greenpeace két évvel ezelőtt indított petíciót ennek érdekében, ami úgy látszik, 2021-re nyitott fülekre talált. Ugyanakkor számos nyitott kérdés maradt az erőmű körül, melyek megválaszolásra várnak. Haladjunk sorjában…

A visontai Mátrai Erőmű Zrt. (mert ez a hivatalos neve) Paks után a második legnagyobb teljesítményű erőműve Magyarországnak. A széntüzelésű (konkrétabban lignit égetéssel működő) erőmű hatalmas, összesen 950 MW teljesítményre képes, ami – ahogy már fent szerepelt – az ország teljes energiafogyasztásának 14%-át biztosítja. Az eredeti tervek szerint, a 2025-ben lejáró működési engedély esetleges meghosszabbítása esetén, egészen 2029-ig használtak volna lignitet az energiatermelésre. A működéshez szükséges lignitmennyiséget az erőmű saját bányáiban, külszíni fejtéssel bányásszák (lásd a lenti képet). Ennek alapját az Észak-Magyarországon elterülő /bányászható/, közel 1 milliárd tonnás lignitvagyon biztosítja. A korrektség kedvéért meg kell jegyezni, hogy a környezetvédelem érdekében (?) az erőmű 10%-os arányban biomasszát is kever az elégetendő lignithez, viszont ettől még önmagában nem lesz környezetbarátabb a működés. Természetesen a 10% is több, mint a semmi, viszont a károsanyag (jellemzően szén-dioxid) kibocsátás mennyiségében nem jelent szignifikáns változást. 2025-től azonban új idők jönnek. A kieső energiamennyiséget (termelési kapacitást) ki kell váltani. Méghozzá belátható időn belül. Az addig rendelkezésre álló három év során be kell foltozni a keletkező mennyiségi űrt. Na de hogyan? El kell gondolkodni azon, hogy a továbbiakban milyen lehetőségek állnak rendelkezésre annak érdekében, hogy 2025 után ne egy másik környezetszennyező megoldással termelő erőművet állítsunk a Mátrai Erőmű helyére, hanem alternatív módon oldhassuk meg a kieső kapacitás pótlását.


Az erőmű műszaki felszereltségén, működésén és kialakításán számos rekonstrukciót végeztek. Az eredetileg 1965-ben üzembe állt erőmű (a rendszerváltásig Gagarin Hőerőmű néven futott…) mai arculatát 1972-re nyerte el, amikor üzembe helyezték a mai napig működő blokkokat. 1998-2000 között számos modernizálást és felújítást végeztek az erőműben, talán a környezetvédelmi szabályozások betartása érdekében, talán nem, de ami biztos: ezeknek az átalakításoknak a gyakorlatban már kevés foganatja volt.

Valószínűleg senkinek nem kell különösebben magyarázni, hogy egy fosszilis energiaforrás-égetéssel működő hőerőmű – minden igyekezet ellenére – kiemelten kockázatos az ökoszisztémára nézve. A Mátrai Erőmű átalakítási munkálatai során, a mérnökök igyekeztek mindent megtenni annak érdekében, hogy a lehető legkevesebb károsanyag-kibocsátással járjon a további működés. A lignit égetése során keletkező füstgáz szilárd és gáz halmazállapotú frakciójából – minden igyekezet ellenére – bizony jut a légkörbe. Méghozzá számottevő mennyiségben. Ha figyelembe vesszük azt, hogy az utóbbi másfél-két évtizedben olyan füstgáztisztító berendezéseket helyeztek üzembe, melyekkel tartani tudják a károsanyag-kibocsátásra vonatkozó Európai Uniós és hazai direktívákat (ún. “B” szennyezettségi határérték alatti kibocsátási normákat), akkor is beláthatjuk: a fosszilis tüzelőanyagokkal működő üzemek minimális kibocsátás mellett is egészségügyi és környezetvédelmi problémákat okoznak. Elég, ha csak a napi időjárás jelentésekből közismert “szálló por” koncentrációra gondolunk. Abba ne menjünk bele, hogy ez a megnevezés egyáltalán nem szakmai (mivel ez a 10 nm alatti mérettartományba eső finom szemcséket takarja), de így legalább mindenki számára kézzel fogható, hogy az erőmű légszennyezése alatt mit is kell értenünk. Szóval, ez a múlt és a jelen. A jövő?

Kérdéses…

2025-ben bezár az erőmű. Végleg. Nem lesz átalakítás, nem lesz modernizálás. Bezárás lesz. Ezt alapvetően minden szakember és minden “laikus” nagyon jó döntésnek tartja (az is!), ugyanakkor – ahogy fent is olvasható – minél előbb meg kell oldani az ország energiaellátásából kieső 14%-os részesedést. Ne gondoljuk, hogy az erőmű bezárásával egy csapásra megoldódott a probléma. A java csak utána jön.

Az évtizedek óta zajló külszíni fejtésű bányászat okozta tájképrombolás, talajdegradálás, környezetszennyezés okozta károk velünk maradnak. Egy ideig biztosan. Ezek kárelhárításához idő és pénz kell. Az Európai Unió a tagállamok számára minden segítséget megad annak érdekében, hogy a jelenleg még működő fosszilis erőműveket kiváltsák megújuló / alternatív energiatermelési megoldásokkal. Hovatovább, arra is van elkülönített alap, ami a környezetszennyező erőművek bezárását követő környezeti helyreállítás, kármentesítés számára szükséges forrásokat biztosítja. Csak reménykedni lehet, hogy a helyreállítás nem húzódik el évtizedekig. Meglátjuk…

Valljuk be, hogy a lignitbányászathoz mai napig használt ~50 éves kotrógép nem nyújt valami bizalomgerjesztő látványt…

A legfontosabb kérdés, amire a legrövidebb választ tudjuk adni: Mi lesz a kieső energiamennyiséggel? Hogyan pótolható? ….. Nem tudni…. Pontosabban, nincs teljességgel megnyugtató megoldás.

Viszont tervek már vannak! Tervekből sosem volt hiány. A kérdés csupán annyi, a környezetvédelmi-energetikai szakemberek mennyire örülnek ezeknek. Lássuk csak. Az elsődleges cél nyilvánvalóan a fosszilis energiahordozó (vagyis a lignit) 100%-ban történő kiváltása környezetbarát, de legalábbis jelentősen kevesebb károsanyag-kibocsátással bíró alapanyaggal.

A tervek szerint földgázüzemű erőművet fognak létesíteni. A meddőhányókon – a rekultivációt követően – napelem parkot alakítanak ki, melyek integrálásához 50 MW teljesítményű akkumulátor hátteret biztosítanak. Barnamezős beruházás gyanánt, kialakítanak egy alternatív alapanyagfeldolgozó üzemegységet is, mely a lakossági (kommunális) hulladékok eddig nem hasznosított hányadának energia tartalékát kívánja égetéssel kiaknázni.

Összefoglalva megállapítható, hogy éppen időszerű Magyarország legnagyobb fosszilis erőművének bezárása. 2025 után következhet a “romok” eltakarítása, a környezeti kármentesítés és a károsanyag-kibocsátástól mentes, új energiatermelési erőmű üzembe állítása.

Viszlát, Mátrai Erőmű (született Gagarin Hőerőmű). Pár évtizedig itt volt velünk, pöfögte magából a bizonytalan összetételű füstgázt, ipari mértékben termelte és égette a lignitet és közben mit sem törődött a környezetünkkel. A Mátrai Erőmű bezárása jó példa arra, hogy sosem késő cselekedni. Mindig időben vagyunk!

Cz.M.


Képek forrása: 24.hu; portfolio.hu; tudatosvasarlo.hu
Az erőművel kapcsolatban további információkat az alábbi cikkekben olvashat:
Gazdaság: Európa legszennyezőbbjei közé került a Mátrai Erőmű | hvg.hu (2016-os cikk)
Veszteséges, környezetszennyező, de még sokáig a nyakunkon marad a Mátrai Erőmű | 24.hu (2020-as cikk)

Tetszett a cikk? Köszönöm, ha megosztja...
Share on Facebook
Facebook
Email this to someone
email
Tweet about this on Twitter
Twitter
Share on LinkedIn
Linkedin
Share on Tumblr
Tumblr
Print this page
Print